Noszóval, témánál vagyunk
2008 február 11. | Szerző: Füleske
Végre fagyott a reggel! Hát ennek van ott az ideje, hogy pirosra csípje a hideg az arcomat, amit aztán melegre lehet puszilni.. 🙂
A hétvégén anyósjelöltnél voltunk, a két hetes rend mindenféle hétvégi programok miatt teljesen felborult, úgyhogy dolgozott szombaton. Be is ígértettem a Kedvessel, hogy elmegyünk kirándulni egy rövidet, mondjuk másszunk meg egy tanúhegyet. Oké. Egészen péntek estig. Merthogy metszük már meg a barackfákat. “De H. néni, azokat ilyenkor még nem szokás, hát érzékenyek, lefagynak, meg mi se értünk még hozzá, szakkönyv ott pihen a polcon kis otthonunk melegében…” “Akkor jólvan, majd megkérek mást…” ÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÁÁÁÁ GGGGRRRRRRR Persze nem mentünk el kirándulni, mert még az lenne, hogy azért nem metszettünk. Uram Isten! És mondom: azthinné? Azt. És egész szombat délelőtt látom rajta, azon rágódik: nem kéne mégis legalább egy fát megmetszeni… Basszuss!!!! Énnekem ez nem fér a fejembe bele, ehhez kicsi, sok mindenhez az, de így emberi dolgokra rá szoktam hangolódni, de ez… 33 éves a kicsi fia, és… Mintha nem minden kérésére ugrana egy szó nélkül, mint egy tizenéves kiskamasz, aki csak az elismerésre vár, pedig a véleménye általában ott van abban a kis vonásban a szája szögletében, de nem szólna egy árva szót se… Nem uszítom, nem szóltam én se, ez az ő dolguk, nekem csak egy kis füst szivárgott a fülemből annak eredményeképp, majd felrobbantam. Úgyhogy tettünk, vettünk, értelmesebbnél-értelmesebb dolgokat. Csak hogy legyen elégedettség… Bár a kis gonosz ördögöcske már várta anyuka megjegyzését, hogy igazán mi a fenének csináltunk ezt vagy azt, azt nem kellett volna, vagy rosszul csináltuk, de erre nem került sor. A tengerimalacom kitakarítására viszont igen, amin megint felhúztam magam, és persze én se szóltam, mert csak jót akar.. És megint kaptunk tenger kaját, amit majd bazi “jóízűen” tömködhet magába a Kedves, mert én biza nem tudok minden reggel egy héten keresztül sült húst reggelizni… De nem baj, mert ez csak csúnya rosszindulat, és amikor meg hozzánk megyünk, biztosan a Kedvesnek is vannak hasonló gondolatai az én szüleimmel kapcsolatban, viszont ő van olyan tapintatos, hogy magában tartja.
Amúgy tök jónak ígérkezik az elkövetkezendő egy hónap, szerintem utána beutaltatom magam a pszichiátriára pihenni…. :). Ugyanis a héten holnap pesti továbbképzés, színházbérlet elrakatása ebből kifolyólag, szerdán mozi barát-kolléganővel, aki itt is alszik, hétvégén jönnek anyáék, immár mindketten, merthogy eredetileg csak anya indult vóna útnak, de azon se csodálkoznék, ha még a húgomat is hoznák, tekintve hogy épp otthon lesz… Aztán következő hétvége disznóvágás otthon, valszínű buszozhatok, mivel a Kedvesnek dolga lesz. Dájó! Aztán 29.-én pénteken felkerekedünk, Anyósjelölt hétvégi érintésével (még egy regiment ruha…) elrobogunk március első hetében síelni, ami persze, hogy nagyon tök jó lesz, csak a rettegésem legyőzzem. Vidáman aztán 9.-én hazarohanunk, hogy szavazni tudjunk, és hogy a következő hétre bepakoljak (basszus, ennyi bugyim nincs is…), merthogy márc. 10. hétfőtől Kecskeméten lesz jelenésem… Közben meg két hétig nem látják a pofám itt, a melóhelyen. Sebaj, fő, hogy zajlik az élet. A hab a tortán, hogy húsvét után költözik a hivatal, tehát ha nem én akarok a sereghajtó lenni, akkor ahogy hazaesem neki kell veselkedjek a volt kolléganő papírhegyeit szelektálni. Minő szép kilátások!! De, mindez nagyon is jó lesz… lenne, ha én olyan lennék, aki a bulit, rohanást, kihívást, és nem a kis vackomat, a megszokottat szereti. Azért az az egy hét a hegyekben, hó, meg szép kilátás… az azért jó lesz!
Puffogás
2008 február 7. | Szerző: Füleske
Nagyon felhúzott az egyik kollega, jogosan is meg nem is vagyok dühös, de nem értem mostanában magamat. Mi a szarért vagyok ilyen hiperérézékeny? A húgom is megjegyezte, hogy olyan “frusztratív” vagyok. Basszus, és tényleg. Majd holnap bocsánatot kérek tőle. És ma meg csinálok valamit az idegeimmel, mert ez tarthatatlan… Tegnap elbőgtem magam vasalás közben Ákos hallgatva… Na fasza, pedig hónap közepe van számomra, semmi ok sincs rá…
hmmm, hmmm….
2008 február 6. | Szerző: Füleske
Igazából nem tudom meddig tart még ki az idő addig, amíg újra kiborul a bili, és nem tudok uralkodni magamon, mintahogy a múltkor már az előfordult. Tudom, hogy alapvetően nekem, Füleskének kellene ezt feldolgozni, hogy nem vagyok egyedül, mást is megvigasztal, meghallgat, mindent el kell neki mesélnie. De, eltelt másfél év, és nekem nem megy, kiborulok, ha tudom, vagy épp csak gondolom, hogy az ex irodájában tárgyalnak valamit, sok közös ügyük is van, aláírom, de… Néha úgy érzem, csak egy kevés kellene, és azt mondanám, elegem van ebből, tudom, hogy az én hibám, hogy ezek szerint nem bízom benne, hogy hülyeség, el kell fogadni, ez nem megcsalás, tudni kell a páromat nem kisajátítani… De nekem ez nem megy!!! Egyelőre nem, pedig sejtem, hogy saját bizonytalanságomat vetítem ki rájuk, de a szívem szakad meg egy kedves szava, nevetése hallatán, ami neki szól… Beteg vagyok, biztos agyilag zokni, gyagya, meg minden, és amikor jön, rám mosolyog, okés az élet, nem árulom el neki, miért ettem a kefét még két másodperce, pedig a düh, csalódottság, féltékenység könnye még ott pilinkézik a szemem sarkában… És megírom ezt a bejegyzést, de másfél óra múlva már, mintha mi se történt volna sétálok vele kéz a kézben vásárolni, és mosolygok a világra, milyen boldog is vagyok én… Normális ez?!?! De tudom, ha elmondanám neki, nagyon pipa lenne, mint mindig, hogy nem igaz, hogy nem tudok már túllépni ezen, pedig ebben nincs semmi különös… És a legfurább az egészben az, hogy amikor meg kimegyünk, és ott beszélgetünk hármasban, vagy négyesben náluk, azt érzem, milyen jó lenne így közéjük tartozni barátként, dehogy haragszom én rájuk… De aztán ülök itt az irodámban, sejtésem szerint a Kedves meg exnél, ügyeznek, én meg kicsit meghalok minden percben, míg ki nem jön, vagy ki nem derül, nem is ott volt… Elfáradok ebben lassan azt hiszem, pedig valószínű tök felesleges ez az egész….
leveske, bál, itthon…
2008 február 5. | Szerző: Füleske
Olyan jó volt végre két hétvégén is itthon lenni egymás után…! Báloztunk ugyanis múlt szombaton, így nem mentünk a Kedves anyukájához, lehet, hogy még most se, és csak a jövő héten, szóval hawai van! Mármint nem azt mondom, hogy az szörnyen rossz, csak ha már azon veszed észre magad, hogy amikor pénteken nem kell összepakolni a kis motyódat, és utazni legalább két órát, akkor lepődsz meg, az egy kicsit gáz, nem? Noszóval ilyenek mennek, tornázgatunk is, bár most majd két hetet kihagytunk, mert egyik héten nem voltam rá túl alkalmatos, múlt héten meg nem sikerült bokros teendőink közé bezsufizni, mert amelyik este itthon voltunk, és nem volt vendégünk, akkor meg a fenének volt kedve bármihez is :). Főzőcskéztem is mostanság elég sokat, csakhogy fogyjon már el a húsi, hurka, stb, disznóság a hűtőből, mert az még ez előző disznóvágásból volt, és már jön a következő. De nem sok sikerrel jártam sajna, még maradt mit a tejbe aprítani. Azaz abba talán nem fogok aprítani :). Még oldalas levest is főztem, pontosabban “bal-oldalas” levest. A története csak annyiban áll, hogy barátnőm otthon csatlakozott hozzánk a novemberi disznóvágáson, és ő feliratozta a mélyhűtős tasakokat, miben mi van. És nála ezek a dolgok nem lehenek szimplák ám! A kocsonyából korcsolya, a levesből levike, az oldalasból jobb- és baloldalas lett, virított a combika, karajka és társai, virággal, miegymással. Amikor anya hozta a cuccost ide hozzánk, mondta, hogy hozott leveshúst is, fogásra én is így tapasztaltam, de mikor kivettem vasárnap reggel, akkor szembesültem a valósággal :). A Kedves tetézvéna dolgot azt mondta, Ő bizony nem eszik belőle, ha bal oldalas, csak ha jobb :). Aztán nevetgéltünk, és végül csak elkészült a leves, ami egy kis zsírosság ellenére nagyon finom lett, és semmi jelét nem mutatta politikai beállítottságának :).
Exemről
2008 február 5. | Szerző: Füleske
Furcsa dolgok suhannak néha át az ember agyán, érzések, pillanatokra érkező hangulatok… Amin aztán lehet rágódni.Így van ez mostanság velem.
Fura például az, hogy hogy is lesz szimpatikus egymásnak két ember, hogy szeretnek egymásba, döntenek egymás mellett, aztán élik az életüket együtt. Megtörtént velük, és csak mennek a napok, telik az idő, sokféle körülmény befolyásolja az életüket. De miért együtt? És mi van, ha mással jobb, más, élvezetesebb… Ez a felnőtt lét veleje, hogy döntünk, és szépen viseljük a következményeit… A napokban olvastam Soma írását, és nagyon igaz volt szinte minden sora, most valahogy szíven ütött. És elgondolkodtam egy-két dolgon. Másfél éve hoztam egy döntést, ami olyan érzések miatt született, amik teljesen hatalmukba kerítettek, leterítettek, és úgy gondoltam, nincs más megoldás, az addigi idillinek tűnő kapcsolatomnak véget kell vessek mindenki teljes megrőkönyödésére, és meg kell ismernem ezt az embert. Miért is szeret bele egyik ember a másikba? Tetszik, mert szép a szeme, gyögyőrű hosszú szempillái vannak (tudom, hogy hülyeség…:)). határozott, amit azt hiszem kerestem, és valahogy valami történt bennem… És döntöttem, keserves volt, fájdalmat okoztam…És jöttek a rózsaszín napok, aztán a szürkébb hétköznapok, még szürkébb problémás napokkal tarkítva… Most félre értés ne essék, nagyon jól megvagyunk, szeretem, és Ő is szeret, csak be kell vallanom, hogy vannak nehézségek, kinek nincsenek, hiszen egy kapcsolat igenis akkor működőképes, ha tesznek érte… Csak… kerestem dolgokat, meg is találtam ezeket ebben a férfiban, ebben a kapcsolatban, de azért halkan megjegyezve elveszítettem egy nagyon érzékeny embert magam mellől, akivel valahogy sokkal egyértelműbben működtek a dolgok, ennyit nem harcoltunk a szerelmümkért. És most elment máshová dolgozni, ami várható volt, és sokkal jobb lesz neki, tudom, csak… A napokban egyetemi jegyzeteim közt kutattam, és akkor mi minden órára együtt, egymás mellett, és jó volt, megtaláltam egy kis füzet csücskére írt mondatát, felkiálltó jellel, és úgy szíven ütött, hogy majdnem sírva fakadtam. Aztán gyorsan elgondokodtam, hogy ejnye, no, mit művelek, egy jól működő párkapcsolatban élek egy férfival, akit szeretek, nehogy már itt siratni kezdjem a múltat! Az idő úgyis mindent megszépít… Csak nagyon rossz érzés, hogy így elbántam vele, hogy ekkora fájdalmat okoztam, szinte teljesen váratlanul, amit szerintem még mai napig nem ért, és ezek után azért kénytelen vagyok bevallani, hogy vannak dolgok, amik vele jobban működtek. Hiányzik, és fáj, hogy másfél év után se voltunk képesek egy normális mondatot váltani egymással… Nagyon remélem, hogy az új helyen megtalálja a számítását, jól fogja érezni magát, és a boldogság is rá talál előbb-utóbb!
Meglepetés szülinap, akár az amerikai filmekben… :)
2008 február 1. | Szerző: Füleske
Igazából előző bejegyzéseim azt mutatják, hogy azért még mindig nincs rendben minden a kis buksimban. Merthogy igyekszem, az egy dolog, de amíg ez erőfeszítés, addig azért nem teljesen gondolok én minden úgy ahogy szeretném, meg talán kéne… Sebaj.
Ez a hét elég rohanósra, idegeskedősre, de azért eddig nagyon jóra sikerült. Történt ugyanis, hogy kedden volt Apa szülinapja, az ötvenedik. Meglepibulit szervezett neki Anya. Csakhogy az én otthonom az itthonomtól 240 kmre van. De elsuhantunk… Hab a tortán, hogy ezen a héten helyettesítem a titkárnőt, kedden pont jött az igazgató bácsi, hogy ne menjen minden simán, de végül az utolsó pillanatban sikerült elindulni, időben haza is értünk… És minden nagyon jól sikerült!!! Anya nagyon jól megszervezett mindent, mindenki pontos volt, eldugtuk még az autókat is, cipőt, kabátot, nem sejtett semmit, amikor belépett! Még a munkatársait is beszervezte, ott tartották a munkahelyén egész nap, nehogy hazaugorjon véletlenül. Volt torta rendelve, főtt pörkölt Anya unokatesójánál, szóval minden klappolt, és belépett, mi a hálószobákban kuksoltunk, közös jelre pedig előjöttünk, és elénekeltük neki a boldog szülinapot… Hát nagyon meglepődött!! Pedig féltem tőle, hogy a baráti társaságban is, meg a rokonok közt is volt már ilyen meglepetés, és sejt valamit, de olyan jó volt az elterelő hadművelet, hogy majd szombaton lesz a buláj, hogy bevette. Még én is (“büdös kölök” megszólítással :)) felhívtam délelőtt, hogy felköszöntsem, persze nem felejtettem el mondani, hogy akkor majd pénteken :)… Tök jó volt!!! Aztán majdnem éjfélkor ment el az utolsó vendég, jót beszélgettünk. Jó fáradt volt a csapat, de azért még kettőig csevegtünk. Másnap jöttünk is vissza, hullák a köbön, főleg a Kedves, hiszen Ő kivezette magát egy kicsit, de este jött hozzánk a barát-kolléganő, hogy ne kelljen neki az üres házba hazamennie, feleslegesen utazva 1-1 órát. Úgyhogy koránfekvésnek lőttek, elbeszélgettük az időt jócskán, így tegnap mint valami zombi küzdöttem a két napi postával. Szóval hejj, de nagyon jó volt így meglepni Apát!!! Egy távcsövet kapott, erről meséltem a múltkor, úgyhogy szerda délelőtt a fiúkat nem is láttuk, azt szerelték össze, aztán meg megnéztek vele minden galambot, villanypóznát, repülőt, ami a szemük ügyébe került :). Majd megkérdem a csillagokra sor került-e végre, és milyen volt, merthát arra vettük azért!
?
2008 január 24. | Szerző: Füleske
Megint ugyanaz a lemez, ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a hülyeség, beszarás!!! És kiderül, hogy nem is úgyvolt, megint félreértettem, túlkombináltam, túlreagáltam… De hála égnek csak itt, nektek, magamban… Elég már ebből a baromságból, miért nem tudok felnőni a feladathoz, a helyzethez, az élethez? Miért vagyok még mindig az az önző kisgyerek, aki az hajtogatja, hogy csak engem ringassál?
ez nagyon zavarosra sikerült, csak sírni ne sírjak…
2008 január 24. | Szerző: Füleske
Gyönyörűen süt a Napocska! Csak ne nyűglődnék ennyire ezzel a görcsöléssel… Minden hónapot jobban és jobban megszenvedek, biztos ketyeg a biológiai órám, hogy lassan itt lenne az ideje, hogy leszüreteljem a 13 éve minden hónapban megszenvedett napok gyümölcsét, de ezúton is üzenem a kis ketyegőnek, hogy várjon türelemmel, mert az még legalább két év! Node sebaj, csöndesen fájok itt a monitor mögött, keresztbe lenyelem a takarítónőt, persze csak képzeletben, hogy mi a fenének kell a váltócipőmet a legbelső sarokból négykézláb előhalásznom, amikor látható nyoma egyáltalán nincs, hogy mi a fenével lökte azt oda be, mivel egy gémkapocs, kisebb porcicák, lyukasztógép konfettije még mindig ott hever a tetthelyen…reggel egy joghurton és banánon kívűl nem sok csúszik le, így viszont már kopog a szemem…szóval egészen jó kis nap… De nem keseredünk ám el! A héten főzőcskéztem, hogy fogyjon a mélyhűtőfakkból a husi, de csak addig jutottam, hogy hétfőn egy zöldbableves, meg tejszínes-zöldborsós sertéshusi készült, tegnap meg egy hurka-kolbász sült, és hiába vendégeltük meg a kolléga-barátnőmet, két napig ugyanaz volt a menü. Ilyen izgalmas dolgok vannak ám! És a nagy punnyadás délután bejött ám, olvasgattam, mostam is, de egészében lustizás volt, csak olyan rövid egy-egy délután. Most hétvégén végre itthon leszünk, de valami szemétszedés lesz időjárástól függően kinn az exéknél… Nem is tudom, miért vagyok irónikus… Azért, hogy nem írom, nagyon sokat gondolkodom ezeken a dolgokon. Hogy ők barátok, és tényleg nem csak az ex akarja így, mert megjövünk a céghez, ex az ajtóban, kezében bögre, Kedves odahajol, és megkérdi kedvesen, “Mit iszol?”. És ekkor egyet pattan valami, és mintha tőrt döfnének belém, olyan rosszul esik az a kedves hang. Szóval ki akarom sajátítani, ez van, fáj, hogy más is kap belőle. És gondolkodtam azon is, hogy ha ellenségemmé teszem az exet hidegségemmel, annak csak én iszom meg a levét… Csak olyan nehéz néha…mikor hallom nevetni őket, akár hármójukat is a másik irodából, és akkor mint Amélie a filmben, szétfolyok bánatomban… Hiányoznak akiket szeretek, a hétköznapjaimból, hiányzik, hogy ne csak azzal a tizenegynéhány emberrel jópofizzak…
Most épp valami pohárcsörgés, nagy nevetés, most asszem megint tönkre lettem téve… ezt most nem értitek, nem is érdekes, én se, csak most valami nagyon rossz… ennyit az elfojtásról, a jókislányról…
nyamvadtság
2008 január 22. | Szerző: Füleske
Rohadtul unatkozom!!!! Nem azért, mert nincs mit csinálni, hanem állatira nincs kedvem azt csinálni!!! És valahogy most otthon se tudom mit csinálnék szívesen. Tornázni… kéne, tanulgatni, olvasgatni…kéne a szakirodalmat…, fűzni is jó lenne…, meg ki kell mosni az estélyimet, kivasalni egy két hosszú ruhát, a többit a Kedves kivasalta tegnap, jódolgom van ám!! Meg mit tudom még mit kéne, de nyamvadt vagyok, legszívesebben hazamennék, és nem csinálnék semmit, vennék egy színes női magazint, leheverednék az ágyra, és olvasgatnám, jó, tornáznék, mert utána olyan jó érzés, hogy végre megfordult bennem a vér, de mást nem! De akkor meg nem érezném magam jól, sőt nyafogó, lusta kis semmirekellőnek tartanám magam… vagy mégse, egy napot lehet pihenni :)? Tegnap is főztem, este fél kilencig ám :-P.
Na abbahagyom az agymenést, mert ez rohadtul unalmas, és a világért se szeretnék másban olyan érzéseket kelteni, amik bennem leledzenek…
Nyamvadság helyett egy mókuska:
Na nesze neked, eddig tartott a jókislány
2008 február 12. | Szerző: Füleske
Nem tudom hol is kezdjem, hogy is írjam, legszívesebben sehogyan sem, mert nem jó emlékezni rá, mégis tanulság lesz kiskegyemnek:
Tegnap veszekedtem, megint, milliomodjára is, ugyanaz a téma: hogy engem biztos kinevet, kibeszél, lenéz. Igen, az exe. Mert van ez az érzés bennem, és nem tudom, hogy a helyzet szüli-e bennem, vagy tényleg ez egy létező dolog és érzékeny női szenzoraim fogják az adást… De az a lenéző félmosoly a szája szögletében… De a Kedves már unja ezt, NAGYON unja, nagyon mérges lett, azt mondta, hogy nem igaz, hogy újra ez a lemez, hogy senki semmilyen okot nem adott rá nekem, és nem igaz, hogy nem tudom elfogadni végre, Ő már nem tud mit tenni, szerinte már mindent megtett? Ekkor már a huszadik perce caplattunk hazafelé, mindez az utcán zaljlott, és nekem már voltak olyan megjegyzéseim, hogy akkor talán jobb lenne mindenkinek másfelé. Persze még szűkebbre préselte az ajkait, szúrósabban nézett, és akkor döntsem el, mit akarok. Aha, ez ilyen egyszerű? Csak fogom a sátorfámat, és megyek, nem is tenne semmit? Ezt nem kérdeztem meg, csak hápogtam. Mert a nagy adú-ász érv: “Hogy nem Te vagy itt mellettem?” De. Bár éreztem, hogy az már végképp túlzás lenne, ha az erre készített megjegyzésemet bevetem: miszerint más nem is lehetne itt, hiszen hazavárja három gyerek, meg egy férj. Gondolom ma már szörfölnék a neten albis után… Mindegy. Hazaértünk, és végre leült velem szemben, végre rámnézett, és BESZÉLGETTÜNK. Hogy Őt ez már baromira fárasztja, és ha eddig nem sikerült elfogadnom az adott helyzetet, akkor ezután se fogom, és neki erre a havonta-két havonta előjövő cirkuszra igazán nincs szüksége. Ja. Megszoksz vagy megszöksz. Tudjátok, nehéz ez, csak a szívre hallgatni. Mert itt vagyok majd 25 évesen, egy éve gyűrű az ujjamon, ott lakom nála, egy helyen dolgozunk mindahányan, oda készülünk építkezni abba a faluba… És igazán nem is tudom, hogy a szívem dönt-e, vagy az eszem. Mert szeretem Őt, igen, mindent elterveztünk, ez a helyzet most baromi kényelmes, ugye bizonyos szempontokat kivéve, de ez a frusztráció úgy érzem, hogy energiám jelentős részét kiveszik belőlem. És aztán elbeszélgettünk, -tem, ahogy mi szoktunk :), és gondolkodtam takarítás közben sokat, hogy akkor most végülis mi van???? Hogy nekem van kisebbségi komplexusom. Pont. Meg így “üldözési mániám”, hogy mindenki engem gúnyol, kinevet, kibeszél, mindent rossszul csinálok, stb. És nem vagyok mostanság teljesen a helyemen. Itt dolgozom másfél éve, együtt is lakunk azóta majdnem, zajlódik minden körülöttem, de valahogyan elvesztem az egyetem óta, és nem találom magamat a dolgok rendszerében. És ezt vetíteném ki az ő barátságukra? Meg azt, hogy utálok kimaradni a dolgokból, bazi szarul esik, hogy ennek nem kell része legyek, ez az ővék. Csakhogy most nekem a Kedvesen kívül nem sok emberke van itt a közelemben!! De mégis ebben lehet valami. Az én exemmel is néha mit vitáztam azért, mert nem mozdultunk ki másokkal, hogy ő húz vissza, de ha jól belegondolok, ez a kettősség, feszültségforrás is bennem van-volt, hogy szeretnék társasági emberke lenni, de annyira meg félénk vagyok, hogy ne tudjak feloldódni, így nem megyek. És ezt meg rá vetítettem ki. (Mondjuk jókor jövök rá…) Száz szónak is egy a vége, kibékültünk, tényleg figyelt rám, nem hidegen duzzogva akarta megoldani a dolgot, azaz hogy úgy nem oldott volna meg semmit, hanem láttam, hogy most meg akarja. És azóta nagyon figyelmes, folyton csak szeretget, gondolom, hogy megnyugtasson, minden rendben van velünk, és ne legyek ilyen buta, hogy ilyen dolgokért fel legyek képes adni, amit elterveztünk, mi ketten, együtt. Ennyi.
Szóval nem tudom mit kéne tennem magammal, mert látjátok érzetem én ezt előre, csak nem tudtam gátat vetni neki. Valamit ki kéne találnom, ami végre helyrebillent, végre feladatot ad a kezembe. Talán az jó lenne, mert ez a suli is csak feszültség, hogy majd lebőgök, elpazarlom a pénzt, nem is fogom semmire használni… A gyöngyszövés is csak feladattá vált, hogy kész legyen, szép legyen, ne sok pénzt dobjak ki, és a lényeg elsikkad: a pihenés és kikapcsolódás általa. Szóval olyan Füleskés-gondolatok. Valamit tennem kéne, megint csak itt tartok, de nem tudom merre induljak el.
Oldal ajánlása emailben
X