Exemről

2008 február 5. | Szerző: Füleske |

Furcsa dolgok suhannak néha át az ember agyán, érzések, pillanatokra érkező hangulatok… Amin aztán lehet rágódni.Így van ez mostanság velem.
Fura például az, hogy hogy is lesz szimpatikus egymásnak két ember, hogy szeretnek egymásba, döntenek egymás mellett, aztán élik az életüket együtt. Megtörtént velük, és csak mennek a napok, telik az idő, sokféle körülmény befolyásolja az életüket. De miért együtt? És mi van, ha mással jobb, más, élvezetesebb… Ez a felnőtt lét veleje, hogy döntünk, és szépen viseljük a következményeit… A napokban olvastam Soma írását, és nagyon igaz volt szinte minden sora, most valahogy szíven ütött. És elgondolkodtam egy-két dolgon. Másfél éve hoztam egy döntést, ami olyan érzések miatt született, amik teljesen hatalmukba kerítettek, leterítettek, és úgy gondoltam, nincs más megoldás, az addigi idillinek tűnő kapcsolatomnak véget kell vessek mindenki teljes megrőkönyödésére, és meg kell ismernem ezt az embert. Miért is szeret bele egyik ember a másikba? Tetszik, mert szép a szeme, gyögyőrű hosszú szempillái vannak (tudom, hogy hülyeség…:)). határozott, amit azt hiszem kerestem, és valahogy valami történt bennem… És döntöttem, keserves volt, fájdalmat okoztam…És jöttek a rózsaszín napok, aztán a szürkébb hétköznapok, még szürkébb problémás napokkal tarkítva… Most félre értés ne essék, nagyon jól megvagyunk, szeretem, és Ő is szeret, csak be kell vallanom, hogy vannak nehézségek, kinek nincsenek, hiszen egy kapcsolat igenis akkor működőképes, ha tesznek érte… Csak… kerestem dolgokat, meg is találtam ezeket ebben a férfiban, ebben a kapcsolatban, de azért halkan megjegyezve elveszítettem egy nagyon érzékeny embert magam mellől, akivel valahogy sokkal egyértelműbben működtek a dolgok, ennyit nem harcoltunk a szerelmümkért. És most elment máshová dolgozni, ami várható volt, és sokkal jobb lesz neki, tudom, csak… A napokban egyetemi jegyzeteim közt kutattam, és akkor mi minden órára együtt, egymás mellett, és jó volt, megtaláltam egy kis füzet csücskére írt mondatát, felkiálltó jellel, és úgy szíven ütött, hogy majdnem sírva fakadtam. Aztán gyorsan elgondokodtam, hogy ejnye, no, mit művelek, egy jól működő párkapcsolatban élek egy férfival, akit szeretek, nehogy már itt siratni kezdjem a múltat! Az idő úgyis mindent megszépít… Csak nagyon rossz érzés, hogy így elbántam vele, hogy ekkora fájdalmat okoztam, szinte teljesen váratlanul, amit szerintem még mai napig nem ért, és ezek után azért kénytelen vagyok bevallani, hogy vannak dolgok, amik vele jobban működtek. Hiányzik, és fáj, hogy másfél év után se voltunk képesek egy normális mondatot váltani egymással… Nagyon remélem, hogy az új helyen megtalálja a számítását, jól fogja érezni magát, és a boldogság is rá talál előbb-utóbb!