hmmm, hmmm….

2008 február 6. | Szerző: Füleske |

 Igazából nem tudom meddig tart még ki az idő addig, amíg újra kiborul a bili, és nem tudok uralkodni magamon, mintahogy a múltkor már az előfordult. Tudom, hogy alapvetően nekem, Füleskének kellene ezt feldolgozni, hogy nem vagyok egyedül, mást is megvigasztal, meghallgat, mindent el kell neki mesélnie. De, eltelt másfél év, és nekem nem megy, kiborulok, ha tudom, vagy épp csak gondolom, hogy az ex irodájában tárgyalnak valamit, sok közös ügyük is van, aláírom, de… Néha úgy érzem, csak egy kevés kellene, és azt mondanám, elegem van ebből, tudom, hogy az én hibám, hogy ezek szerint nem bízom benne, hogy hülyeség, el kell fogadni, ez nem megcsalás, tudni kell a páromat nem kisajátítani… De nekem ez nem megy!!! Egyelőre nem, pedig sejtem, hogy saját bizonytalanságomat vetítem ki rájuk, de a szívem szakad meg egy kedves szava, nevetése hallatán, ami neki szól… Beteg vagyok, biztos agyilag zokni, gyagya, meg minden, és amikor jön, rám mosolyog, okés az élet, nem árulom el neki, miért ettem a kefét még két másodperce, pedig a düh, csalódottság, féltékenység könnye még ott pilinkézik a szemem sarkában… És megírom ezt a bejegyzést, de másfél óra múlva már, mintha mi se történt volna sétálok vele kéz a kézben vásárolni, és mosolygok a világra, milyen boldog is vagyok én… Normális ez?!?! De tudom, ha elmondanám neki, nagyon pipa lenne, mint mindig, hogy nem igaz, hogy nem tudok már túllépni ezen, pedig ebben nincs semmi különös… És a legfurább az egészben az, hogy amikor meg kimegyünk, és ott beszélgetünk hármasban, vagy négyesben náluk, azt érzem, milyen jó lenne így közéjük tartozni barátként, dehogy haragszom én rájuk… De aztán ülök itt az irodámban, sejtésem szerint a Kedves meg exnél, ügyeznek, én meg kicsit meghalok minden percben, míg ki nem jön, vagy ki nem derül, nem is ott volt… Elfáradok ebben lassan azt hiszem, pedig valószínű tök felesleges ez az egész….