Noszóval, témánál vagyunk

2008 február 11. | Szerző: Füleske |

 Végre fagyott a reggel! Hát ennek van ott az ideje, hogy pirosra csípje a hideg az arcomat, amit aztán melegre lehet puszilni.. 🙂
A hétvégén anyósjelöltnél voltunk, a két hetes rend mindenféle hétvégi programok miatt teljesen felborult, úgyhogy dolgozott szombaton. Be is ígértettem a Kedvessel, hogy elmegyünk kirándulni egy rövidet, mondjuk másszunk meg egy tanúhegyet. Oké. Egészen péntek estig. Merthogy metszük már meg a barackfákat. “De H. néni, azokat ilyenkor még nem szokás, hát érzékenyek, lefagynak, meg mi se értünk még hozzá, szakkönyv ott pihen a polcon kis otthonunk melegében…” “Akkor jólvan, majd megkérek mást…” ÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÁÁÁÁ GGGGRRRRRRR Persze nem mentünk el kirándulni, mert még az lenne, hogy azért nem metszettünk. Uram Isten! És mondom: azthinné? Azt. És egész szombat délelőtt látom rajta, azon rágódik: nem kéne mégis legalább egy fát megmetszeni… Basszuss!!!! Énnekem ez nem fér a fejembe bele, ehhez kicsi, sok mindenhez az, de így emberi dolgokra rá szoktam hangolódni, de ez… 33 éves a kicsi fia, és… Mintha nem minden kérésére ugrana egy szó nélkül, mint egy tizenéves kiskamasz, aki csak az elismerésre vár, pedig a véleménye általában ott van abban a kis vonásban a szája szögletében, de nem szólna egy árva szót se… Nem uszítom, nem szóltam én se, ez az ő dolguk, nekem csak egy kis füst szivárgott a fülemből annak eredményeképp, majd felrobbantam. Úgyhogy tettünk, vettünk, értelmesebbnél-értelmesebb dolgokat. Csak hogy legyen elégedettség… Bár a kis gonosz ördögöcske már várta anyuka megjegyzését, hogy igazán mi a fenének csináltunk ezt vagy azt, azt nem kellett volna, vagy rosszul csináltuk, de erre nem került sor. A tengerimalacom kitakarítására viszont igen, amin megint felhúztam magam, és persze én se szóltam, mert csak jót akar.. És megint kaptunk tenger kaját, amit majd bazi “jóízűen” tömködhet magába a Kedves, mert én biza nem tudok minden reggel egy héten keresztül sült húst reggelizni… De nem baj, mert ez csak csúnya rosszindulat, és amikor meg hozzánk megyünk, biztosan a Kedvesnek is vannak hasonló gondolatai az én szüleimmel kapcsolatban, viszont ő van olyan tapintatos, hogy magában tartja.
Amúgy tök jónak ígérkezik az elkövetkezendő egy hónap, szerintem utána beutaltatom magam a pszichiátriára pihenni…. :). Ugyanis a héten holnap pesti továbbképzés, színházbérlet elrakatása ebből kifolyólag, szerdán mozi barát-kolléganővel, aki itt is alszik, hétvégén jönnek anyáék, immár mindketten, merthogy eredetileg csak anya indult vóna útnak, de azon se csodálkoznék, ha még a húgomat is hoznák, tekintve hogy épp otthon lesz… Aztán következő hétvége disznóvágás otthon, valszínű buszozhatok, mivel a Kedvesnek dolga lesz. Dájó! Aztán 29.-én pénteken felkerekedünk, Anyósjelölt hétvégi érintésével (még egy regiment ruha…) elrobogunk március első hetében síelni, ami persze, hogy nagyon tök jó lesz, csak a rettegésem legyőzzem. Vidáman aztán 9.-én hazarohanunk, hogy szavazni tudjunk, és hogy a következő hétre bepakoljak (basszus, ennyi bugyim nincs is…), merthogy márc. 10. hétfőtől Kecskeméten lesz jelenésem… Közben meg két hétig nem látják a pofám itt, a melóhelyen. Sebaj, fő, hogy zajlik az élet. A hab a tortán, hogy húsvét után költözik a hivatal, tehát ha nem én akarok a sereghajtó lenni, akkor ahogy hazaesem neki kell veselkedjek a volt kolléganő papírhegyeit szelektálni. Minő szép kilátások!! De, mindez nagyon is jó lesz… lenne, ha én olyan lennék, aki a bulit, rohanást, kihívást, és nem a kis vackomat, a megszokottat szereti. Azért az az egy hét a hegyekben, hó, meg szép kilátás… az azért jó lesz!