“Ha soha egyébkor…”
2007 december 28. | Szerző: Füleske
Bejöttem dolgozni. No, ne túlozzunk, azért nem szakadok meg. Ügyelni kell valakinek, nekem meg kéne még a szabi a tavasszal.
Szóval vége lett a Karácsonynak. Megint. És olyan fura érzés, hogy már másfél hónappal ezelőtt kitették egyes helyeken a fényeket, díszeket, akció, vásároljál, és aztán ez a három nap huss, elszaladt. És úgy hiányzott gyereknek lenni! Mert jó volt ez így is, szépen telt, de azok az ízek a számban, illatok az orromban, érzések a szívemben örökké emlékek maradnak már csak! Mert valahogy minden színesebb, édesebb, illatosabb volt akkor, és olyan jó lenne legalább egy kicsit így megélni a felnőtt-lét hétköznapjait is! Mert milyen, ha egy tiszáson együtt sétál egy gyerek, és egy felnőtt? A felnőtt látja a kaszálót, megjegyzi szépen rendben tartják, biztosan rendszeresen kaszálják, míg a gyerek a harsogó fűnek örül, beszívja az ezerszínű virágok illatát, megkergeti a pillangókat, megcsodálja a fényes hátú bogarat… Ilyen szeretnék lenni, bár lehetnék…
Az Ünnep jól sikerült, és végképp nem panaszkodhatom, mert végig otthon voltunk, nálunk. Előtte is minden rendben volt, a szerdai céges Karácsonyi sütizés, a szombati látogatás a Kedves exének családjánál. Belengett mindent a meghitt ünnepvárás, és valahogy én is máshogy láttam a világot, sikerült tök normálisan viselkednem. Láttunk Betlehemezést a szomszédban, megajándékoztuk egymást, és azt hiszem, lassan meg kéne barátkoznom ezzel a helyzettel. Majd látjuk, hogy a szürke hétköznapok tengerében fuldokolva is sikerül-e.
Otthon nagyon jó volt, hát milyen lett volna?! Önző módon elrángattam a Kedves anyukáját is hozzánk, bár remélem nem bánta meg, hogy köztünk lehetett, vidámságban, és nem otthon egyedül. Sütöttünk-főztünk, ettünk-ittunk, tettünk-vettünk, beszélgettünk. Egy csomó mindent hozott a Jézuska. 25-én lettünk egy sárga tállal, mert Apa öccsének családja, meg Anya unokatesójának családja is eljött, egyszerre, mivel a hugomék csak erre az estére tudtak lejönni Pestről. Zsongott az egész ház, és így volt jó. Műsort is csináltunk, megint vagy 3 év kihagyás után. Nem is tudom, hogy mikor is kezdtük, talán olyan harmadikos lehettem, a hugom meg elsős? Talán, szóval vagy tizenöt éve minden évben összeállítunk egy kis Karácsonyi műsort versekből, meséből, énekekből, és szenteste a legszűkebb családot, anyáékat, meg a nagyszülőket terrorizáljuk vele. Aztán ahogy elkerültünk egyetemre, főiskolára, megritkultak. Most a hugi újra felvetette, hogy lepjük meg vele őket. Ja, csak most az egész család előtt tudjuk csak előadni. És elő is adtuk. Magunkat. Kicsit ciki, meg minden, bár a családunk körében voltunk, hát akkor meg? Noszóval kapásból, amikor felkomferáltam- volna, elbőgtem magam. Egyszerűen csak megrohant minden emlék, és már folytak is a könnyeim. No, jó indítás, éneknek lőttek, piros krupliorral nem igazán szerettem volna… Verselünk, verselünk, erre hugi a kedvenc versénél zendít rá. Az én papíromon meg még meg se volt a vége, az ővét dugdosta az orrom alá, hogy olvassam már fel legalább…A végén meg persze hogy sírás lett a vége. Álljon is itt ez a vers, ha utólag is, remélve, hogy mindenki úgy tölthette ezt az Ünnepet, hogy a szívéhez közel állók közt lehetett, örömben, meghittségben:
Ismeretlen szerző:
Ha soha egyébkor…
Ha soha egyébkor eszembe se jutna,
Karácsony estéjén hazaszállnék
Mindig a mi kis falunkba.
Ha soha egyébkor rá sem emlékeznék
Karácsony estéjén a mi kis házunkat
Mindig fölkeresném.
Ha máskor eszembe sosem is jutnának,
Karácsony estéjén örökké áldanám
Az édesapámat, az édesanyámat.
Elveszett…
2007 december 17. | Szerző: Füleske
Valami olyasmiről szerettem volna írni, hogy milyen jó kis hétvége volt. És igen, egészen tegnap este 8-ig az is volt. Valami olyasmi lett volna a lényeg, amit mondani szerettem volna, hogy leesett a hó. Leesett ez a fehér, fagyos víz, és valahogy misztikusan megbolondul ettől a világ. Megbolondul, mert nem tud közlekedni, megszokottan tenni-venni, megbolondul, mert ez a fehér paplan elnyel minden felesleges zajt, megbolondul, mert ez a fehér csoda olyan erősen köti valami széphez, meghitthez, boldoghoz, hogy elvarázsolódik teljesen. Szombaton késő délután, elég későn a téli sötéthez kinyitottam az ablakot. Kinyitottam, és beáradt a hóesés puha csendje. Hallgattam ezt a csendet. Hallgattam, hallgattam, és rájöttem, hogy nem is csend ez igazán. Mert a zaj az eltompult benne, de bizonyos hangok felerősödtek. Gyerekkacagás. Nevetett a téli este felszabadultan, mindenfelé igazi gyermeki nevetés, kurjongatás, játék hangajai töltötték be a levegőt. És ahogy sétálni indultunk a városban, tele voltak az utcák. Mindenféle ember, a tűsarkústól a bakancsosig, a szolibarna feszítőstől a háromgyerekesig kinn sétáltak mind, és kerestek valamit. Mind keresték azt a szépet, meghittet, boldogot, amit gyermekként meg tudtak élni, a pillanatot, ami a szívükben ficánkolt minden hópihével, amikor még őszintén, feltétel nélkül örülni tudtak minden jónak, de amit felnőttként nem tud igazán érzeni az ember már soha többé. Csak emlékezni rá fájón, sóvárgón.
Hajaj…
2007 december 11. | Szerző: Füleske
Fáradt vagyok, kicsit jó lenne már, ha lassulna a tempó a cégnél. Ma néhány röpke pillanatra ugyan meg-megcsillant az alagút vége, de milyen messze még! Jó lenne egy kis pihi, de az ünnepekben se számíthatok sok megkönnyebbülésre. Karácsonykor biztos nem.
A hétvége nagyon jó volt! Együtt voltunk, sokat nevettünk, így négyen, mint egy elemi kis molekula, ami mindennel szemben ellent tud állni, ami együtt, egymás mellett mindig megtalálja a helyét. És nem sértődtek nagyon meg, sőt kipattant az ötlet, hogy ha hegy nem megy Mohamedhez… Szombaton Dombóváron fürödtünk egy nagyot, vasárnap pedig a húgomat hazavíve útba ejtettük a Kedvest és anyukáját. Bezony, meghívattuk magunkat ebédre, evvel is érzékeltetve, nem lehet ám olyan könnyen lerázni, mi vagyunk a levakarhatatlan család. Végül is jól sült el, a Kedves anyukája örült a látogatásnak, a Kedves meg foghatta az adást, bár azért szóban is kifejtettem neki, mi is a szitu pontosan. Viszont megijedtem, és itt kanyarodhatunk vissza arra, hogy a Karácsony se biztos, hogy megnyugvást hozhat. Ugyanis közölte a Kedvessel, hogy ha múlt hétvégén nem ment volna el, ő bizony Karácsonykor nem jött volna le hozzánk. Csak ne úgy szerveztem volna két hónapja az ünnepet, hogy ezerszer megkérdeztem a Kedvest, hogy biztos jó lesz így, Te ismered anyukádat, kérdezd meg, van kedve jönni…stb. Erre mégse okés a dolog, és így legyek teljesen nyugodt, hogy most kellemetlenül fogja érzeni magát mégis. Csak jót akartam mindenkinek, jó, okés, főleg magamnak, merthogy a szívem szakadt meg múlt Karácsonykor, amikor szenteste anyósjelöltemnél azzal telt, hogy ugyanazt a Tv-műsort néztük két külön szobában. És most megijedtem, bár remélem alaptalanul, hogy ezt most manipulálás, és bármikor véghezviszi majd, hogy csettint a fiacskájának keresztülhúzva a dolgokat? Nem, nem, nem gondolok semmi rosszat, azért se. Azért se morfondírozok azon, miért boncolgatta, hogy hát télen bármikor olyan rossz idő lehet ám, hogy nem lehet közlekedni, majd meglátjuk Karácsonykor milyen idő lesz… Nem akarok rosszat gondolni. És majd meglátjuk, akár nagyon jól is elsülhet. Remélem!
Péntek este vendégeket várva
2007 december 7. | Szerző: Füleske
Anyáék meglátogatnak. Itt várok rájuk, hiszen jó késön indultak. Egyedül. Már mindenfélét előkészítettem, még franciasalátát is csináltam könnyű vacsora gyanánt, egyedül. Mert a Kedves otthon van. Ennyi. Pipa vagyok, mert ez szerintem azért igen ciki helyzet, hogy jönnek édes szüleim meglátogatni, és Ő erre hazamegy anyukájához. Oké, neki is szüksége van rá, kabátot szeretne venni, és már jócskán tél van ugye, meg két hetente dolgozik szombaton, így nehéz a csere, de anyáék ebben az évben most jönnek harmadjára, oda meg két hetente magyünk, és így talán senkinek nem esett volna nehezére, hogy ezt megoldjuk. Mintahogy a múltkor anyósjelöltem mondta is a Kedvesnek, hogy akkor maradjon ám. Nem. Itthagyott. És most nem tudom igazán, hogy rohadt önző módon most csak én reagálom túl az egészet, és jelen helyzet tök rendben van, vagy télleg elég gázos. Főleg úgy, hogy most közölte velem: “Nem tudom, megyünk-e vásárolni, mert anyu vett kabátot…” Hát eldurranni készült az agyam, bele se tudtam szólni a telefonba, hidegen elköszöntünk és smsben fröcsögtem tovább, hogy jól meg is haragítsam. De nem értem egyszerűen, hogy neki ez most teljesen okés? Bár visszatérve dilemmámra, lehet neki van igaza, és most halál feleslegesen róvom a köröket… A héten meg is próbáltam elmondani ezt neki, de nem nagyon ment, ő meg nem reagálta le a dolgokat, belemélyedt a könyvébe, hadd vívjam háborúmat magamban könnybe fullsztva vagy egy tucat zsepit. Erre ő reggel, “Mert mikor sírtál? Ne haragudj, nem figyeltem…” Tudom, hogy szüksége van magányra, egyke gyerek, megértem, de hogy bőgicsélek a paplan alatt, és ártatlanul nem veszi észre… Azért csak túlélem, hiszen a családommal lehetek, biztos jól érezzük magunkat, csakhát a Kedvessel arra készülünk, hogy egy nagy családdá legyünk együtt, nem? Meg kéne értenem, hogy gondolja ezeket a dolgokat, hogy le tudjam reagálni őket a jövőben. De ahhoz meg beszélgetni kéne, na ezen is van mit javítani. Dehát azok a dolgok a legértékesebbek, amiért tenni, harcolni, dolgozni kell, nem igaz?
Mikulás
2007 december 6. | Szerző: Füleske
Remélem minden gyerek, és szívében gyermek felnőtt örömmel, mosolyogva kezdte ezt a napot!
Hmm, hmm…Most jó.
2007 december 5. | Szerző: Füleske
Nincs kedvem dolgozni. Nincs, csak nyafogok, meg nyamvadt vagyok, és nem fülik a fogam a sok szaros papírhoz. És ráadásul még a Napocska is kisütött. Kéne valami pihenés? Vagy csak nem aludtam ki magam? Pedig a hétvége olyan jó volt, csak nagyon rövid! Szombaton…
Tegnap itt tartottam. Ma már nem nyafizom, csak punnyadtan teszem a dolgom, nem lázadozom. Fáradt vagyok, kialvatlan, de már nyugodt. Talán hatott az a Mg+B6 tabletta, amit bevettem, vagy csak eljutottam a fáradtság beletörődős időszakába? Mindegy, de most jó ez a langyos-állapot. Elvagyok. A hétvége tényleg jó volt, voltunk hurkafesztiválon, meg sütöttünk mézeskalácsot, meg játszottunk egész vasárnap a Rizikóval, amit leárazva vettünk Tesco-anyánkban. És tegnap, meg tegnapelőtt is lenyomtunk egy partit, egyet ám két nap, mert elég hosszú játék, és sajna véres, kitartó küzdelemben, de alulmaradtam, és elvesztettem Európát, és Észak-Amerikát. Ez van. És elmentem végre a varrónőhöz, hogy felhajtsa az estélyimet, mert hosszú, és végre megkezdtem a karácsonyi-ajándékok beszerzését is, “jobb később, mint soha” alapon. Szóval elvagyok. Anyáék jönnek hétvégén, bizti jó lesz, csak idegesít, hogy minden jól sikerüljön, pedig nem kéne, hiszen csak leülünk, és jól érezzük magunkat együtt. A Kedves ugyan hazamegy, amit séremóráztam, aztán meg szórtam a hamut a fejemre, hogy miért vagyok ilyen önző, hiszen anyukájának is szüksége van rá. Szóval igyekeztem megbékélni. Igen, most jól érzem magam. Jönnek az ünnepek, és nem hagyom magam felidegesíteni a sok hülyeséggel. Holnap meg itt a Mikulás!! No.
Kevés
2007 november 30. | Szerző: Füleske
Nincs kedvem elindulni. Pedig itt ülök tök egyedül a cégnél, a Kedves egy kolléga temetésén, és nekem nincs erőm elindulni haza. Vásárolni kéne, meg végiggondolni, hogy mikulásra mivel lepjem meg, mert már nem lesz alkalmam addig úgyse egyedül vásárolni, de nem megy a felállás. Lusta vagyok, fáradt, és letaglózott. Beszéltem majd 3/4 órát egy barátnőmmel, az is betett, mert nagyon rossz hírt mesélt. Zajlik az élet, hajalmosak vagyunk azt hinni, hogy minden rendben van valakivel, és egy pillanat alatt kiderülhet, hogy éppenséggel semmi sem stimmel. Szomorú, és bosszantó, de tenni bármit is csak ők tudnak, senki sem segíthet.
Tényleg mennem kell, mert a Kedves még a végén hamarabb haza ér, mint én. Pedig még karácsonyi ajándékokat is ki kéne gondolni, meg kéne venni, verseket kéne keresni… Kevés vagyok én ehhez :).
Ha-k és vagy-ok
2007 november 28. | Szerző: Füleske
Ha tegnap írtam volna, valami olyasmi lett volna, hogy egy szerencsétlen görcs vagyok, egy kis kib.szott görcs, aki soha nem tud uralkodni magán, felkapja a vizet egy pillanat alatt, hülyét csinál magából, mindenből meg problémát. Tegnapelőtt délelőtt szintén valami hajtépős, idegbajos bejegyzés lett volna, viszont este adventi koszorút gyártottunk, ragasztópisztolyoztam világnak, és megszállt a béke, nyugalom. Ma meg minden olyan flottul ment, és elégedett bejegyzést írtam volna, hogy milyen kis ügyes vagyok. De nem írtam, mert nem volt időm, a munkahelyen őskáosz, papír tenger, sőt óceán, itthon meg már holdfáradtan aztán igazán nincs kedvem vacakolni, amikor tíz körül idekerülök a Kedves után a gép elé. Most is majd kiesik a szemem a helyéből, lazán csak 350 db határozatot nyomtattunk ki ma, és még korán sincs vége ennek a sok szarnak.
Node, múlt héten meg suliban voltam. És az se vidított fel, mit ne mondjak. Már pénteken úgy mentem el haza, hogy nekem semmi kedvem sincs bárhova menni, meg disznóvágás lesz, aztán meg elszarhatok egy hetet a suliban, és nem lehetek a Kedvessel a szülinapján, bezzeg az ex tuti kitalál valamit… Viszont a disznóvágás tök jó volt, nagyokat nevettünk, és minden flottul készen lett. A suli se volt nagyon vészes, bár a színvonal… Na hagyjuk, elég róla annyi, hogy a hét közepén már igencsak lincshangulat alakult ki a csapatban, hogy ennyi pénzért aztán egy fél könyvtárat meg lehet venni szakkönyvekből, és százszor okosabbak lehetnénk… Azért tűrtük a hülyeséget, még zh-t is írtunk pénteken, és végre hazajöhettem. Azaz a hétvégére a Kedves anyukájához. És hétfőtől újra igába hajtottam a fejem, van mit csinálni, na.
És valahogy nem értem magam, nincs rendjén valami. Nem szeretem magam, elegem van magamból, legszívesebben messze szaladnék mostanában. És így folyton a Kedvest lesem, hogy szeressen nagyon, erősítsen meg sokszor, hogy azért lehet ám szeretni engem is. Tök billegális vagyok érzelmileg, és úgy elegem van mindenből cakkumpúder. Elszaladnék messzire, ha lehetne. Minden elől, a munka elől, a hétköznapok elől, az ex elől, hogy ne kelljen vele nap, mint nap találkozni, meg magam elől. Szembe kéne nézni a dolgokkal asszem. De aztán arra is gondoltam, hogy talán semmi különös, és csak elfáradtam, felfújom a dolgot. Ja, csak egyre gyakrabban gondolok egy gyors sprintre, és már itt se vagyok, ripsz-ropsz. De akkor mi lenne jobb? Feladnék mindent, mindenkit, akit szeretek, amiért megdolgoztam, és újra belevágnék a bizonytalanba? Vagy ez az egész úgy szar ahogy van, és már rég itt kellett volna hagynom, csak félek felrúgni mindent? Vagy éppenséggel nem ártana sűrgős jelleggel megfürdenem, és fejest ugrani az ágyba, hogy holnapra kipihenjem magam, és ne beszéljek zöldségeket? Vagy, vagy.
problémázós-picsogós-szuttyos napok ezek…
2007 november 15. | Szerző: Füleske
Megint régen írtam. Az elmúlt napok, sőt lassan hónapok rohanása, határidők, számok, papírtenger, ennek ez a baja, annak az, ez ezt rontja el, hozzam helyre, azt meg én toltam el, basszus… Kicsit besűrűsödtek a dolgok, no. Hol van a nyári kesergés, hogy nincs mit csinálni, meg postáznom kell, milyen uncsi… És ebben a rohanásban megint nőileg van rossz napom, és mindig ilyenkor jön a nagy kiborulás, az, hogy rájövök, én egy baromállat-önzőhárpia-hisztispicsa-féltékenysárkány… Mer igen, az vagyok basszus, meg nem normális, meg hülye is, kisajátítós, kicsi a nagyok dolgaihoz. Ilyenek. És persze mindig ilyenkor kell menni a nagy világba fél napig utazni vadidegenekkel, kellemetlen, ismeretlen helyzetekbe, iskolába pl. egy egész hétig, egyedül. Pöty. Nem akarok. Otthonszagot akarok, biztonságot, meleget, a megszokott dolgaimat, napi rutinjaimat, emberkéket körülöttem. Mer antiszociális vagyok. No. Ez az egyik. A másik az, hogy bevallom magamnak is, és talán így van, talán nem, mert semmit nem tudok már igazán: Féltékeny vagyok, marhára, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tudok lenni, és igen, magamat se szeretem, magamban se bízom, és igen, ezek szerint a Kedvesben se. Folyton összeszorul a gyomrom, ha látom, hogy az ex hozzáér, hozzá szól, nála van az irodában, ettől azonnal, gondolkodás nélkül, ösztönből felmegy a pumpa. És tegnap a színházban a felvonás végén épp mondani akartam valamit a Kedvesnek, de Ő akkor már az exet hallgatta (természetesen egymás mellé szól a bérlet, nahát…, és természetesen a balunkon ülnek, hogy…nem folytatom…), és valami elborította az agyam, csak felpattantam, még azt se mondtam, fapapucs, csak a budiban bambán bámultam a tükörbe. És csobogás közben azon morfondíroztam, hogy most milyen hülyét is csináltam magamból, és most mit gondol, és biztosan kiröhög. Persze mondtam aztán, hogy nagyon kellett pisilni, nem akartam sort állni…, és lehet, észre se vette, fel se vette senki, mégis szerintem vér ciki. Ennyire nem tudok uralkodni magamon. Fáj, hogy osztoznom kell, fáj, hogy tud a dolgairól, fáj, hogy számot tart más is rá, más is a szemébe mosolyog, ezt magamnak tartanám meg szívesen. És rá kell jöjjek, lassan ez túl van az érthető, természetes reakción. Hogy talán betegesen féltékeny lennék, aki ezzel kergeti halálba, de legalábbis szakításba a kedvesét? És miért nem bízom benne? Miért van az, hogy múlt vasárnap odaül mellém este fél hatkor, és közli, holnapra meg kellett volna csinálnia egy jegyzőkönyvet, és mivel másnap terepen lesz, ezt most kell megcsinálnia, ergo be kell menni a céghez, és nekem az az első gondolatom, hogy de egy átlátszó, szar alibi??!?? És aztán persze a végén együtt jöttünk be, hogy segítsek neki, nem én erőltettem, Ő hívott, mégis úgy fáj, hogy ezt gondoltam. Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy szeret, hogy nem bántana, hogy vége annak a másik kapcsolatnak, de barátok maradtak? Miért sajog már a tudat, ami persze egyelőre csak saját agyam kreálmánya, hogy vasárnap a szülinapján kimegy az exékhez, és ahelyett, hogy igyekezett volna velem tölteni azt a napot, majd vele fogja? ÁÁÁÁÁ!!! És tegnap már igenis pipa lett, amikor elmondtam neki, hogy igazából nem is kellett pisilnem, amikor elrohantam, és szerinte igazán túlléphetnék ezen a dolgon, hiszen már eltelt több, mint egy év. De amikor az exékkel vagyunk együtt valahol, soha nem úgy viselkedik, nem ölel át, nem fogja meg a kezem, mint máskor… És tegnap csak álltunk a színház előterében az előadás után, a kabátot már felvettük, és Ő az exet kereste a szemével, hogy elköszönjünk, és én nem szóltam, hogy már láttam őket kimenni, mert csak állt, és várta, hogy kibontakozzanak a tömegből, nyújtogatta a nyakán, és én nem tudtam mondani, hogy már láttam elmenni őket, mert gonoszan kíváncsi voltam, mikor veszi már észre magát, hogy már ott ácsorgunk öt perce… És ezen miért nem tudok túllépni? Miért akarom kisajátítani, megfojtani? És miért érzem, hiszem úgy, hogy minden érzékem, női megérzésem ordít, hogy el innen, minél hamarabb, úgy minden egyszerűbb, válaszd a szökést? Mert talán nem is a hatodik érzékem mondja. Vagy nem akarom elhinni neki, mert így a kényelemben most egyszerűbb? És lehet, hogy egyszer majd annyira felmegy a pumpa, hogy a markába nyomom a jegygyűrűt, és másik lakást keresek, és eldobom azt ami fontos? Csak azért, mert nem tudok átgondolni, letisztázni egy-két dolgot, mert betegesen féltékeny vagyok? Túl sokat gondolkodom, egyszerűbb lenne csak szeretni, élni a világunkat? (Ami egészen addig megy is, míg nem kell valami közös programon együtt részt venni az exékkel, vagy csak egyszerűen harmadjára menve sincs az irodájában a Kedves, és én mást se feltételezek, csak azt, hogy nála van…) Miért vagyok ennyire nehézkes!??!?!!?!!???
Évkezdés
2008 január 3. | Szerző: Füleske
Új Év, egy újabb. Elkezdődött, és valahogy szemem se rebbent. Ez van, ellaposodok érzelmileg :)?! A Zemplémben jó volt szilveszterezni, egy hotelbe mentünk, a gatyánkat ráfizettük, de szép volt, meg jó is, csak a havat itthon hagytuk, ott meg egy szem nem sok, annyi se volt. A zúzmara gyönyörűen kiült a fákra, megfagyott minden, patakon sétáltunk, túráztunk nagyokat, ettünk finomakat. A szilveszteri vacsora is egész jól sikerült, csakhát a vendégek elég széles körből érkeztek, jobbadán kort, de felfogást tekintve is. Elég családias volt, hiszen teltház mellett is kb. csak negyvenen voltunk. Tánc is volt, bár az egyszemélyes zenekar a lakodalmas rock gyöngyszemeiből szemezgetett, ami kicsit megülte a gyomrunkat. Szóval szép volt, jó volt, de idén talán valami más alternatíva után nézünk, mind pénztárcánk kímélése, mind “ihajj-csuhajj, ereszd el a hajamat” szempontból. Jó lenne valami olyan táncos helyet találni, ahol nem a “kék a szeme..” a nyitósláger. Mondjuk a petróleumlámpával kiegyezek, de egy keringőt is ellejtenék szívesen. No.
És az év is megkezdődött, egész jól, mert egy ügyben, amiben sikerült egy kisebb bakit elkövetni, az ügyfél már ügyvéden keresztül kommunikál velünk, úgyhogy már lelki szemeim előtt látom is, ahogy a szőnyeg szélén egyensúlyozok szemlesütve. Mindegy, mindenki hibázik…emberek vgyunk. Valahogy majd csak kijövünk belőle.
Oldal ajánlása emailben
X