“Ha soha egyébkor…”

2007 december 28. | Szerző: Füleske |

 Bejöttem dolgozni. No, ne túlozzunk, azért nem szakadok meg. Ügyelni kell valakinek, nekem meg kéne még a szabi a tavasszal.
Szóval vége lett a Karácsonynak. Megint. És olyan fura érzés, hogy már másfél hónappal ezelőtt kitették egyes helyeken a fényeket, díszeket, akció, vásároljál, és aztán ez a három nap huss, elszaladt. És úgy hiányzott gyereknek lenni! Mert jó volt ez így is, szépen telt, de azok az ízek a számban, illatok az orromban, érzések a szívemben örökké emlékek maradnak már csak! Mert valahogy minden színesebb, édesebb, illatosabb volt akkor, és olyan jó lenne legalább egy kicsit így megélni a felnőtt-lét hétköznapjait is! Mert milyen, ha egy tiszáson együtt sétál egy gyerek, és egy felnőtt? A felnőtt látja a kaszálót, megjegyzi szépen rendben tartják, biztosan rendszeresen kaszálják, míg a gyerek a harsogó fűnek örül, beszívja az ezerszínű virágok illatát, megkergeti a pillangókat, megcsodálja a fényes hátú bogarat… Ilyen szeretnék lenni, bár lehetnék…
Az Ünnep jól sikerült, és végképp nem panaszkodhatom, mert végig otthon voltunk, nálunk. Előtte is minden rendben volt, a szerdai céges Karácsonyi sütizés, a szombati látogatás a Kedves exének családjánál. Belengett mindent a meghitt ünnepvárás, és valahogy én is máshogy láttam a világot, sikerült tök normálisan viselkednem. Láttunk Betlehemezést a szomszédban, megajándékoztuk egymást, és azt hiszem, lassan meg kéne barátkoznom ezzel a helyzettel. Majd látjuk, hogy a szürke hétköznapok tengerében fuldokolva is sikerül-e.
Otthon nagyon jó volt, hát milyen lett volna?! Önző módon elrángattam a Kedves anyukáját is hozzánk, bár remélem nem bánta meg, hogy köztünk lehetett, vidámságban, és nem otthon egyedül. Sütöttünk-főztünk, ettünk-ittunk, tettünk-vettünk, beszélgettünk. Egy csomó mindent hozott a Jézuska. 25-én lettünk egy sárga tállal, mert Apa öccsének családja, meg Anya unokatesójának családja is eljött, egyszerre, mivel a hugomék csak erre az estére tudtak lejönni Pestről. Zsongott az egész ház, és így volt jó. Műsort is csináltunk, megint vagy 3 év kihagyás után. Nem is tudom, hogy mikor is kezdtük, talán olyan harmadikos lehettem, a hugom meg elsős? Talán, szóval vagy tizenöt éve minden évben összeállítunk egy kis Karácsonyi műsort versekből, meséből, énekekből, és szenteste a legszűkebb családot, anyáékat, meg a nagyszülőket terrorizáljuk vele. Aztán ahogy elkerültünk egyetemre, főiskolára, megritkultak. Most a hugi újra felvetette, hogy lepjük meg vele őket. Ja, csak most az egész család előtt tudjuk csak előadni. És elő is adtuk. Magunkat. Kicsit ciki, meg minden, bár a családunk körében voltunk, hát akkor meg? Noszóval kapásból, amikor felkomferáltam- volna, elbőgtem magam. Egyszerűen csak megrohant minden emlék, és már folytak is a  könnyeim. No, jó indítás, éneknek lőttek, piros krupliorral nem igazán szerettem volna… Verselünk, verselünk, erre hugi a kedvenc versénél zendít rá. Az én papíromon meg még meg se volt a vége, az ővét dugdosta az orrom alá, hogy olvassam már fel legalább…A végén meg persze hogy sírás lett a vége. Álljon is itt ez a vers, ha utólag is, remélve, hogy mindenki úgy tölthette ezt az Ünnepet, hogy a szívéhez közel állók közt lehetett, örömben, meghittségben:

Ismeretlen szerző:

Ha soha egyébkor…

Ha soha egyébkor eszembe se jutna,
Karácsony estéjén hazaszállnék
Mindig a mi kis falunkba.

Ha soha egyébkor rá sem emlékeznék
Karácsony estéjén a mi kis házunkat
Mindig fölkeresném.

Ha máskor eszembe sosem is jutnának,
Karácsony estéjén örökké áldanám
Az édesapámat, az édesanyámat.