Ha-k és vagy-ok

2007 november 28. | Szerző: Füleske |

Ha tegnap írtam volna, valami olyasmi lett volna, hogy egy szerencsétlen görcs vagyok, egy kis kib.szott görcs, aki soha nem tud uralkodni magán, felkapja a vizet egy pillanat alatt, hülyét csinál magából, mindenből meg problémát. Tegnapelőtt délelőtt szintén valami hajtépős, idegbajos bejegyzés lett volna, viszont este adventi koszorút gyártottunk, ragasztópisztolyoztam világnak, és megszállt a béke, nyugalom. Ma meg minden olyan flottul ment, és elégedett bejegyzést írtam volna, hogy milyen kis ügyes vagyok. De nem írtam, mert nem volt időm, a munkahelyen őskáosz, papír tenger, sőt óceán, itthon meg már holdfáradtan aztán igazán nincs kedvem vacakolni, amikor tíz körül idekerülök a Kedves után a gép elé. Most is majd kiesik a szemem a helyéből, lazán csak 350 db határozatot nyomtattunk ki ma, és még korán sincs vége ennek a sok szarnak.
Node, múlt héten meg suliban voltam. És az se vidított fel, mit ne mondjak. Már pénteken úgy mentem el haza, hogy nekem semmi kedvem sincs bárhova menni, meg disznóvágás lesz, aztán meg elszarhatok egy hetet a suliban, és nem lehetek a Kedvessel a szülinapján, bezzeg az ex tuti kitalál valamit… Viszont a disznóvágás tök jó volt, nagyokat nevettünk, és minden flottul készen lett. A suli se volt nagyon vészes, bár a színvonal… Na hagyjuk, elég róla annyi, hogy a hét közepén már igencsak lincshangulat alakult ki a csapatban, hogy ennyi pénzért aztán egy fél könyvtárat meg lehet venni szakkönyvekből, és százszor okosabbak lehetnénk… Azért tűrtük a hülyeséget, még zh-t is írtunk pénteken, és végre hazajöhettem. Azaz a hétvégére a Kedves anyukájához. És hétfőtől újra igába hajtottam a fejem, van mit csinálni, na.
És valahogy nem értem magam, nincs rendjén valami. Nem szeretem magam, elegem van magamból, legszívesebben messze szaladnék mostanában. És így folyton a Kedvest lesem, hogy szeressen nagyon, erősítsen meg sokszor, hogy azért lehet ám szeretni engem is. Tök billegális vagyok érzelmileg, és úgy elegem van mindenből cakkumpúder. Elszaladnék messzire, ha lehetne. Minden elől, a munka elől, a hétköznapok elől, az ex elől, hogy ne kelljen vele nap, mint nap találkozni, meg magam elől. Szembe kéne nézni a dolgokkal asszem. De aztán arra is gondoltam, hogy talán semmi különös, és csak elfáradtam, felfújom a dolgot. Ja, csak egyre gyakrabban gondolok egy gyors sprintre, és már itt se vagyok, ripsz-ropsz. De akkor mi lenne jobb? Feladnék mindent, mindenkit, akit szeretek, amiért megdolgoztam, és újra belevágnék a bizonytalanba? Vagy ez az egész úgy szar ahogy van, és már rég itt kellett volna hagynom, csak félek felrúgni mindent? Vagy éppenséggel nem ártana sűrgős jelleggel megfürdenem, és fejest ugrani az ágyba, hogy holnapra kipihenjem magam, és ne beszéljek zöldségeket? Vagy, vagy.