Elveszett…

2007 december 17. | Szerző: Füleske |

Valami olyasmiről szerettem volna írni, hogy milyen jó kis hétvége volt. És igen, egészen tegnap este 8-ig az is volt. Valami olyasmi lett volna a lényeg, amit mondani szerettem volna, hogy leesett a hó. Leesett ez a fehér, fagyos víz, és valahogy misztikusan megbolondul ettől a világ. Megbolondul, mert nem tud közlekedni, megszokottan tenni-venni, megbolondul, mert ez a fehér paplan elnyel minden felesleges zajt, megbolondul, mert ez a fehér csoda olyan erősen köti valami széphez, meghitthez, boldoghoz, hogy elvarázsolódik teljesen. Szombaton késő délután, elég későn a téli sötéthez kinyitottam az ablakot. Kinyitottam, és beáradt a hóesés puha csendje. Hallgattam ezt a csendet. Hallgattam, hallgattam, és rájöttem, hogy nem is csend ez igazán. Mert a zaj az eltompult benne, de bizonyos hangok felerősödtek. Gyerekkacagás. Nevetett a téli este felszabadultan, mindenfelé igazi gyermeki nevetés, kurjongatás, játék hangajai töltötték be a levegőt. És ahogy sétálni indultunk a városban, tele voltak az utcák. Mindenféle ember, a tűsarkústól a bakancsosig, a szolibarna feszítőstől a háromgyerekesig kinn sétáltak mind, és kerestek valamit. Mind keresték azt a szépet, meghittet, boldogot, amit gyermekként meg tudtak élni, a pillanatot, ami a szívükben ficánkolt minden hópihével, amikor még őszintén, feltétel nélkül örülni tudtak minden jónak, de amit felnőttként nem tud igazán érzeni az ember már soha többé. Csak emlékezni rá fájón, sóvárgón.