délutánocska
2007 augusztus 16. | Szerző: Füleske
Na tessék, erre vártam egész héten, hogy végre utolérjem magam a blogokban, amiket olvasni szoktam. Mert munka az lenne, de nagggyyyyooonn nnniiinccccssss kedvemmmmmmm!!! Úgyhogy lesz…rom, olvasgattam, és kész. Csak így meg tök kikapcsolok, el is felejtem hol is ülök, és aztán olyan szutyok, ha megszólal a telefon, vagy ha beesik valami ügyfél. Most épp az egyik egy hónapja leadott adatmegrendelését mondta vissza, jó, hogy már többen kemény bügyürészéssel töltött órákat tudhatunk magunk mögöt miatta, még egy kis plusszmani is kinézett. Sebaj, csak a Kedves egy kicsit a haját fogja tépni miatta.
Olvasom az emberkéket, és mindenki befelé fordulva keresi a válaszokat, vagy szimplán lemerült, úgyhogy télleg valaminek lennie kell a levegőben. Én asszem mostanában struccot játszok. Vagy nem is tudom. Az exes mókát rágom-rágicsálom magamban, és tegnapelőtt végre elő is hozakodtam vele a Kedvesnek. Féltem újra előhozni a témát, mert legutóbb is teljesen kifordult magából miatta. De most nem. Higgadtan válaszolt. Mondtam neki, engem a miért érdekel, meg hogy hogy lehet átnézni a harmadikon olyan hosszú ideig. És közölte, nincs miért, egyszerűen ilyenkor önző az ember. Ez most nem is igazán tudom, hogy jót jelent-e. Kérdezte, hogy most attól félek, hogy megcsal. Én meg magamban: “ezek után kell ezt kérdezni?”. Mert szerintem ilyen múlttal nincs ember, aki ne félne ettől, mert nem ma, vagy holnapután, de telnek az évek… Nem tudom. Azt viszont igen, hogy azt modta, akit szeret, azt nem bántotta, és nem is fogja soha. Ez jobban hangzik. És azt is érzem, hogy változik a kapcsolatunk, le tudtunk ülni beszélgetni erről, higgadtan, és érzem, hogy lassan rááll a hullámhosszomra. Tudja kezelni a dilijeimet, tudja mikor kell egy ölelés, és érzem, hogy szeret, nagyon. És bízom benne! Alakulunk egymáshoz, egymásért, és hát lassan eltelik egy év, úgyhogy ideje is :)!
izgi hétköznapok
2007 augusztus 16. | Szerző: Füleske
És hazaérkezés óta is mennyi érdekes történt… Például melózok ezerrel, és őszintén, már nagyon unom, hogy nincs a titkárnő kolléganő, mert így szinte minden napom rohanással telik, főleg azok, amikor az igazgató bácsi is itt van, mert akkor ugye protokoll tea, délután kávé, mindig van valami búbánat, meg az igazgatóhelyettes bácsi is kér tuti egy mélyre elásott ügyiratfélét, és akkor Füleske fénymásol, kapkod, hogy mindenkinek minden időben, légyszives-kösziszépen. Bár máskor meg azon kesergek, hogy nincs munkám, oszt milyen nagggyon unalmas az élet. No tessék. Aztán így délutánonként mint valami zombicsek, koválygok a lakásban, vasalok pl., a szőnyeget pl., aztán ezen jól sírva fakadok, hogy hogy lehet valaki ilyen béna, hogy vasalás közben pofára ejti a forró vasalót, és így az lekapja a jó kis padlószőnyeg felső rétegét, ami azért nem is olyan vészes, alig látszik, dehátmégis, erre a Kedves meg megmosolyog, hogy “te butus, hát ez legyen a legnagyobb gondunk”, hogy a vasaló lekváros kenyérnek képzeli magát… Aztán meg voltunk állatorvosnál is a malackámmal, mivel vissza lettünk rendelve atka elleni szurkálásra. Hát ezen két hét alatt se nőtt ki sok szőre, meg gyanítom, azért csak nem kóser valami, mert az otthoni ügyi állatorvos bácsi mindig gomba ellen kezelte, sikeresen, jegyzem meg, ez a bácsi meg közölte, ezeknek nem szokott igazán gombás fertőzésük lenni… na paff. Ja, meg most valami gyakornok csajszi is benn volt a rendelőben, úgyhogy nem volt ám lazázás, meg jópofizás, tök hivatalosan megvizsgálta, és ő is aggasztónak találta a fogai állapotát. Közölte a csajszival (tök fura volt, hogy nem is hozzám beszélt, gazdihoz, hanem a lányhoz, így tisztára kirekesztve éreztem magam saját malacom vizsgálatából), szóval mondja neki, hogy az első fogak rendellenes növése a rágók nem elégséges kopása miatt is lehet, el kéne altatni, megnézni, mert ugye a tengerimalacok örlőfogai nagyon el vannak ám dugva, azt eddig is tudtam, de azt viszont nem, hogy ezek az örlők is folyamatosan nőnek, mint a metszők. Na, utána is nézek mindjárt, mert hiába hét éves a malacom, elolvastam már sok szakirodalmat, de ezt még nem hallottam. Szóval ecseteli a doki bácsi, hogy valamelyik este altatás, foglecsiszolás, stb., mire bátortalanul közlöm, hogy hát öregecske ám a drága, majd hét éves. “Ja”, közli a doki, az más. Úgyhogy végül kaptunk egy szurdancsot az élősködők ellen, és megegyeztünk, amíg rendesen eszik, nincs altatás, meg efféle, mert az nagyon nagy kockázattal jár már ilyen korban. Közöltem is Tádéval, hogy most aztán falás befelé mindent, mert rossz vége lesz! De olyan aranyos volt, ahogy megszúrta a doki, nagyon visított, ahogy szokott, de ilyenkor egy két simi el szokta hallgattatni, megnyugszik, de most, hogy ott volt az a lány, ő is megsimogatta, hát neki sokkal tovább panaszkodott, mucogott, reklamált, magyarázott :).
Szóval minden tök izgi, tegnap is mentünk volna a felújított bicajommal egy kicsit tekeregni, de úgy elaludtam, hogy csak na. Ma pedig Kedvesem anyukájához megyünk. Már rég nem voltam, biztos vár már. Csakhogy megint menni kell, csomagolni, átgondolni, hány bugyi, mennyi póló, legyen deo, meg kézkrém, és nekem már nagyon elegem van ebből. Másnak felüdülés, ha egy hosszú hétvégére elutazik, nekem már az az újdonság, ha végre hétvégén maradunk a seggünkön. Na, megint kipanaszkodtam magam, püff neki.
Na, előkerültem.
2007 augusztus 14. | Szerző: Füleske
Merthogy nyaralni voltam. Nyaralás no. 2. Csakhogy a nyaralásban is van rossz dolog ám! Amikor össze kell pakolni, és haza kell jönni. Na ehhez most bazira nem füllött a fogam, jaj, nagyon nem! Mert annyira jó volt ez a hét, sőt, több volt, mint egy hét, hiszen már 3.-án leléptem a fél tizes busszal, hogy negyed négyre be is görögjek szülővárosom pöfögésektől illatozó buszpályaudvarára. És onnantól kezdve jó kis baráti találkozós, meg csupa vidám hétvége kerekedett. Már pénteken várt rám az állomáson Anya, felszedtük Apát, meg G. barátnőmet, aki ügyibár félig családtag, és bevettük magunkat a Pagoda étterembe. Igen, kínai. Aztán félidőben anya elrobogott a húgomért a vonathoz, így ő is csatlakozott a csapathoz, és vidáman szétröhögtük a csendes, meghitt étterem minden zegét-zugát, majdnem végigkóstoltuk az étlapot, még zöld palacsintát is ettünk banánnal. Másnap a nagyik is meglátogattak bennünket, este pedig a rég nem látott gimis évfolyamtársaimmal találkoztam végre. Őszintén szólva 3 éve kicsit valahogy megorrintottam az általam szervezett kiránduláson, pedig okom igazán nem volt rá, és inkább nekik lett volna, de a lényeg a lényeg, hogy most nagyon jól éreztem magam, és megegyeztünk, hogy felelevenítjük a túrázást. Másnap még szuttyogtunk egy sort, G. is átjött, játszottunk Kérdezz-feleleket a neten, merazjó, és délután elindultunk Soltvadkertre. Vártam a nagy találkozást a házzal, a fákkal, a sárgarigókkal…de végül nem történt semmi. Nem rohantak le az emlékek, egyszerűen csak besétáltam a teraszra, a szobákba, idegenként. Biztosan közrejátszott az is, hogy mostmár magánkézben van, és enyhén szólva oltári mocsok volt odabenn, végül ágyneműt is a Kedves hozott kedden, mert kibírhatatlanul büdös volt az ottani, de akkor is, nagyon szép heteket töltöttünk ott a nagyszüleimmel hatosban sok-sok évvel ezelőtt, de a falak már nem emlékeznek ránk… Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, bár nem mindig volt kifejezett strandidő, mi meg-meg látogattuk a Petőfi tavat, Kecelen is voltunk megnézni a milljom bazi érdekes tankot, meg repülőt. Szombaton viszont már csak a fiúk mentek repülőnapra, mi lányok hármasban töltöttük el a napot pletykalapolvasással, ami ott dőlt dugába, hogy minden második oldalon felhangzott a kérdés:” Ki a fene ez az X.Y.?” “És ez másik? Nem énekesnő? Nem, valami színésznő inkább… Ja, itt írja, műsorvezető…” Szóval jól vagyunk tájékozva a szatárocskák háza táján. Aztán a hennafestést is kipróbáltuk, a húgomnak nagyon jó keze van a rajzoláshoz, most se hazudtolta meg magát. És fecsegtünk vég nélkül, kibeszélve a pasijainkat, beleértve apát is, hiszen anya tapaszatalatai kincseket érhetnek, megosztotta hát velünk egyiket-másikat. Nagyon jó volt, gondtalan napok voltak matraccal, szunyókálással, töméntelen isteni soltvadkerti fagyival, esti kártyázással, lángossal és gyrossal, azaz igazi strandkajával, csónakázással, a takarítónő közös fikázásával, nevetéssel, nevetéssel és nevetéssel. És aztán haza kellett jönni, és jönnek a dolgos hétköznapok, a “muszály”ok és a “kell”ek. De ez így van jól, hiszen ha mindig nyaralás lenne, nem lehetne neki igazán örülni, nemigaz?
Ákos : Gondolnék rád
2007 augusztus 2. | Szerző: Füleske
Folyton folyik a kampány,
Zúdul mindenfelől,
Jelszó jelszó hátán.
A szavakat hazugok rágják,
És várják, hogy majd összedőlnek
Az ezredéves bástyák.
Ha van még valami tiszta
Ezen az elveszett világon,
Azt máshol nem találom,
Csak a lányom szemében látom.
De miért ne gondolnék rád?
Miért ne gondolnék rád ezután?
Mondd, miért ne gondolnék rád?
Hogy hol jársz?
Hogy mit csinálsz?
Nem is kérded, merre visznek,
Merre szédítenek,
Akik semmiben sem hisznek.
Mást se hallasz tőlük,
Csak hogy mennyire jó lesz neked,
Aztán mentik majd a bőrük.
De volt értelme annak,
Hogy mindeddig kibírtad,
A legszebb versed úgyis
A fiad szívébe írtad.
Hát miért is gondolnék rád?
Miért is gondolnék rád ezután?
Mondd, miért is gondolnék rád?
Hogy hol jársz,
Hogy mit csinálsz?
Egy asszony szép szavára
Szelídebb ember leszek.
A gondot hagyom másra.
Engem munka vár a kertben,
Amíg egy fát ültetek.
A harc alábbhagy bennem.
De nem felejtek semmit,
És kezdeném is újra,
Neved szép betűit
Ámor homlokomra írta.
Hát miért ne gondolnék rád?
Miért ne gondolnék rád ezután?
Mondd, miért ne gondolnék rád?
Hogy hol jársz?
Hogy mit csinálsz?
Miért ne gondolnék rád?
Miért ne gondolnék rád ezután?
Miért ne gondolnék rád ?
Hogy hol jársz?
Hogy mit csinálsz?
Annyira szeretem ezt a dalt… gondoltam megosztom veletek. Na, dolgozás van!
ez+az
2007 augusztus 2. | Szerző: Füleske
Megintcsak fáradtan. Nem tudom, mi van, front, vagy miszösz, bár tegnap reggel a rádióban a műsorvezető bácsi közölte, hogy nincs front, inkább a nyuszira fogjunk ilyesmit. Hát nemtom, de tény, hogy a héten csak vonszolom magam. DE! Holnap a fél tízes busszas uzsgyi haza, tralala, és már negyed négyre otthon is vagyok, bibibíííí! Már alig várom, egy hét otthon, anyáékkal, nyaralás, bezony!! Keddig csak hármasban leszünk, szóval jól ki lehet dumcsizni magunkat. Jaj, de jó lesz nekem!Ű
Amúgy itthon semmi újság. Összekészítettem a levelet a Főiskolára, szóval jelentkezem a kertépítő szakmérnökire. Kíváncsi leszek, összejön-e a húsz fő, de remélem, ha már elhatároztam magam. Muszály valamit kezdeni lekötetlen kapacitásaimmal. Bár azért olyan jól el tudom szuttyogni az időt délutánonként, hogy egy percig nem érzem, hogy unatkoznék. No mindegy, had táguljon a fejem! Meg veszekedtünk is tegnap. Kell azt is néha, hogy szokja az ember gyereke, meg tanulja meg kezelni ilyenkor a társát, csak azért annyira nem felemelő. Főleg, hogy olyan hülyeségen sikerült, hogy ihajj…szeretkezés közben valamit félreértett, és tök besértődött, otthagyott, mint eb a szaharát, erre én is, mire aztán csak kiengeszteltük egymást, sűrű bocsánatkérések közepette. Zajlódni kell az életnek, no! A tengeriröfim meg kapott 3 szurit is a doki bácsinál, meg a fogát is levágta, mert túl hosszúnak találta az alsót, csakhogy így a metsző fogai nem érnek össze, és nem tud harapni! Így minden zöldséget, salátát, kínai kelt, stb. apró fecnikre kell széttrancsíroznom, tépkednem, robbantanom, hogy a drágának csak rágnia kelljen, harapni ne. Azért remélem lassan össznőnek már neki, mert mástól nem igazán várom el, hogy fél napig csak szecskagyártással töltse az idejét, én meg ugye elpályázok, és nem szeretném megkockáztatni a majd hat órás utat ölemben Tádéval, a Kedvesre hagynám, de majd látjuk.
Szóval ezek vannak, tök érdekes, mi? Sebaj, én is csak bambulok, és takarodnék már el innen, mert nagyon unom ezeket a rohadt táblázatokat kuksizni naphosszat, meg amúgy sincs a kutya se hál’ Isten, egy-két emberke esik csak be. Ebédkor ki is megyek kajolni a városba, és ha már ott vagyok, apró-cseprő ügyleteimet letudom, mint posta, kisállatkereskedés…. Na, megyek, vár a cellák garmada, júúj, de fincsiiii :)!
szétguruló üveggolyók…
2007 július 31. | Szerző: Füleske
Ma megint ügyi kislány voltam, oszt dógoztam, mint a kisangyal! Ezt is mutatja, hogy most ülök itten pötyögve, és nem a munkaidőm drága perceit töltöm el ;). Nem ám komolyan venni! De azért elfáradtam a nagy monitornézésben. Tádé malacot meg visszük a doki bácsihoz 6-ra, úgyhogy addig gondoltam okosságokkal kitölteni az időt. Szegényke produkált egy jó kis kopasz hasat, ha megfordítom, tiszta kopi malac, de mivel születésétől fogva szőr nő neki mindenfelé, ez annyira nem vidám, így meglátogatjuk ennek a városnak is az egyik kisállatrendelőjét. Tök jó, hogy már három városban is van állatorvos bácsink, aki szeretettel visszavár bennünket… No remélem majd ad neki valami jó kis gyógyszert, ami ilyen kisállatoknál szuri szokott lenni általában, bár volt már fürdetőnk, meg kenőcsünk, sprénk, meg olyan fürdetőnk is, amit nem szabadott leöblíteni, rá kellett szárítani, így egy fél napot aszalódhattunk a teraszon odahaza, hogy ne fázzon meg csuronvizesen. Voltak kalandjaink ez alatt a közel hét év alatt, vidámak, szomorúak egyaránt: sokat nevettünk az egyetem botankertjében vizsgák utáni jutalom-hassüttetés közepette, ahogy lelegelni készült a fél domboldalt, olvastunk együtt mindenféle tankönyveket a dendrológiától az útépítésig, sírtunk együtt fiúk miatt, aztán két éve sírtam én egyedül, de nagyon, amikor 3 hétig csak fecskendőből tudtam etetni, mert magától semmit nem volt hajlandó, és még végtelen a lista, hála az égnek! És megint a múlton rágódom, emlékezem, dédelgetem ezeket a képeket, érzéseket, ízeket, illatokat… Erről morfondíroztam a hétvégén, hogy mintha mostanában, ahogy át kéne lépnem a felnőttkor küszöbét, sokat idézném a múltat, kapaszkodnék bele, újra és újra érezni szeretném azokat a dolgokat, megélni, mélyen, mert olyan nagyon jó volt. Azt hiszem meg is kérdem majd hétvégén Anyát, hogy ő hogyan élte ezt meg, amikor kikerült az iskolából, asszonnyá lett, felnőtté kellett váljon, érezte ezt egyáltalán? Jó, az fontos része ennek a dolognak, hogy neki nem volt ilyen felhőtlenül szép gyerekkora, a nagyszüleim elváltak kamaszkorában, aztán újra összeházasodtak abban az évben, amikor anyáék is, így mi, unokák nem éreztünk ebből semmit, de ő hordozza emlékeit természetesen. Szóval mintha nem is szeretnék előre nézni, vagy ha nézek is, jobban élvezem a nosztalgiázást, felidézni keserédesen a perceket, amikor boldog voltam, vagy könnyeim hulltak, egy illatot, ízt, képet, vagy csak a fényviszonyokat, amikhez érzések milliói tartoznak. Olyan jó elmerengeni ezeken, újra érezni a kipárolgó nyárfa illatát eső után, vagy a sárgarigó égig röpítő trilláit, amik mind a soltvadkerti nyaralásokat idézik, a nagypapámat, aki már nincs köztünk, és bárhol megérzem ezt az illatot, tévedhetetlenül keresi szemem a fát, és mosolyomban ott bújkál mosolyának emléke. De számtalan ilyen dolog van még, mint mindenki másnak is biztosan, de ezek az enyémek, hordozom őket, részeim. És éppen miért Soltvadkert jut eszembe? A jövő héten oda megyünk nyaralni anyáékkal hatosban, ugyanabba a nyaralóba… Nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz…
De elkanyarodtam. Szóval mindez nem azt jelenti, hogy nem tervezgetek, nem várom izgalommal teli szívvel, hogy mit hoz a jövő kettőnknek, de olyan jó emlékezni…
“Jó a kedvem, kiáltozok, hééé-hóóóó…” vagy valami ilyesmi…
2007 július 30. | Szerző: Füleske
(Alf, téged olvasva is egyre jobb :)!)
Jó kis hétvégénk volt, végre itthon, kettecskén!!! Most ez azért nagy szám, mert április óta nem volt ilyen jóformán. Szóval pénteken délután hatalmas nagytakarítást rendeztünk, hogy ne kelljen az egész szombatot erre elpacsálni. És olyan aranyos a Kedves! Mert amilyen segget tud ennek keríteni :)! Mindent elmozdít, kihord a szobából, hogy aztán a porszívózás, törölgetés után apránként minden visszavándoroljon. Persze látta, hogy ezen megint fennakadt a szemem, és jött, átölelt, hogy “ugye nem baj, hogy ilyen körülményesen takarít”. Addig amíg tőlem nem várja el, hogy így csináljam, és Ő megcsinálja, hát áldás, békesség :)! Szóval jól elfáradoztunk. A szombatot egy jó kis fürdőmázolással kezdtük, mert igencsak lekopott a vízálló festék a kádtakarítások alkalmával. És így lett egy alapszínében halovány szilvalila, előtérben a kád és a csap körül élénk napsárga homokbuckákat idéző hullámokkal tarkított mosolyra ingerlően vidám fürdőszobánk. Annyira élvezem ezeket a dolgokat a Kedvessel, hogy ilyeneket ötlünk ki, és meg is valósítjuk! Szóval egy rétegben már vidámság pompázott a falon, mi meg, hogy ne zavarjuk a száradásban, lecsámpáztunk a strandra. Még nem voltam ebben az élményfürdőben, pedig itt van a városban. Leperkáltuk a majd 2000 forintocskát, és birtokba is vehettük a csuszdákat, spriccelőket, stb. Sajna a jó ötletek ellenére a vizet nem mindenhol sikerült maradéktalanul tisztán tartani, talán ennek köszönhetően is durran be a Kedves szeme. Azért jól elvoltunk, pancsikáltunk, labdáztunk minden ténfergő emberke feje felett, ettünk sonkával bélelt lángost, ami nem volt fánkízű :), meg jégkrémet, ami a végén a fülemen folyt ki… Estefelé hazaténferegtünk, kamillateát főzőcskéltem az én Egyetlenemnek a szemére teringette-boringattázni, Ő meg ráfestette a második réteget is a napsárga homokbuckákra. Vasárnap tévézés, ebédfőzés, hej, de hiányzott már végre egy nyugis hétvége! Bár valami összeröfire hivatalosak lettünk volna az exékhez, amire a Kedves kitalálta, menjünk biciklivel. Node Ő elfelejtette, én viszont ezek ettem a kefét egész hétvégén, hogy nem elég, hogy hozzájuk megyünk, még bicajjal is, ami a tizenegykét kilóméter, meg a dombok el nem hanyagolható száma miatt aggasztott, hogy majd beállítunk, én meg tűzoltókészülékért kiáltok lángoló képesfelem érdekében. Noszóval az lett, hogy én előhozakodtam, hogy most bizti viriglivel kéne menni, mert így-meg-úgy, erre Ő, hogy ha nem szólók, tök elfelejti, de mostmár, hogy így nyavalyogtam, én vagyok az oka, hogy nem megyünk. Na, ezt én fenemód nem értettem, kicsinyég bűnbaknak éreztem magam, de fátylat rá. Merthogy este elmentünk csak úgy biciklizni, tekertünk is vagy 15-20 km-t, és nagyon jól esett! És gondolkodtam. Mert megint csak azon paráztam, hogy nem fogom bírni a túrát kifelé, dehát mért ne bírnám, legfeljebb leszállok, meg lihegek, mint egy gőzmozdony. De nem is érdekes, feledjük, hiszen olyan jó volt az a kis mozgás, tiszta energikus lettem tőle, egyfolytában járt a szám, tök jó kedvem lett! És ma is az van! Pedig ma volt az izgazgató bácsi is, és titkárnő is kellett legyek, kávét is főztem, de én kis ügyi voltam, sőt, a helyettes bácsi délután még meg is dícsért, hogy milyen gyorsan, ügyesen előkerítettem mindenféle papírokat neki. Dagadok :)! Mármint a mellem a büszkeségtől. Meg más testrészeim is sajnos attól a tengerny túrós csuszától, amit vacsira tettem magamévá… 🙂 Szóval, köszönöm Alf, jobb a kedvem! És morfondíroztam még másokon is, de azt majd holnap osztom meg veletek! Füleske megint meglelte a farkát… 🙂
Kerestetik…
2007 július 27. | Szerző: Füleske
Valamiért elfogyott, eltűnt, szublimált, csak épp nem tudom miért, mert megmagyarázni nem sikerül. Az erőm, türelmem, kitartásom, életkedvem, pozitív gondolkodásom. Egyszerűen fáradt vagyok. Kevés vagyok. Próbálok gondolatokat keresni, amiből töltekezhetek, de valahogy most az sem sikerül. Talán nem is akarom eléggé? Bevallom, féltem, tök idegesített a tudat, hogy ma, két hét szabi után ex újra megjelent a munkahelyen, de minek is túráztattam magam…hiszen semmi különös nem történt. Reggel ugyan még felköszöntöttük, hiszen névnapja is volt, de akkor is puszi-puszi, mosolygás, semmi extra. Kifogyott a Duracell-nyuszi, ez van. Kevésnek érzem magam a felnőttséghez, döntésekhez, és hogy mindezek következményét felelősségteljesen vállaljam. Ezt érzem. Meg azt, hogy legszívesebben menekülnék, messze, messze, értelmetlenül, azt sem tudom hova, de legfőképpen azt nem, hogy miért. Ülök, próbálok úrrá lenni a tök kevés, és értelmetlen feladatomon, és felőről az, hogy feleslegesnek, butának, döntésképtelennek tartom magam. Talánmajd az iskola, hogy feladatom lesz, lesz, mi lekössön, lesz újra teljesítendő cél, és remélem sikerélmény, ami visz előre, mert most padlóra tesz a semmittevés, a lustaságom. Most megyek is, és lekötöm magam valamivel a gondolataim elől…
Nehéz…
2007 július 26. | Szerző: Füleske
Nincs túl jó kedvem. Már tegnap se volt, de a hétvégét úgy kellett leírnom, ahogyan örültem neki. A munkahelyen ahogyan most ilyen mindenes vagyok, és nagyon senki sincs, mindenféle hülye utasításról tudomásom van. A Kedvest zaklatom segítségért, együtt urrá lettünk a sok baromságon. Egyszerűen nem fér agyamba az a sok hülyeség, ami körülöttünk zajlik, a központból csak leszólnak, emaileznek, hogy egy-két órán belül legyünk már oly szívesek, és töltsünk ki értelmetlen táblázatokat, amikhez az anyagot már rég felküldtük, de két szám összeadására se képesek. Mindezek ahhoz kellenek, hogy még hány embert bocsássanak el, milyen pótlékokat csökkentsenek, a hülye is rájönne… 6 hónapja szervezték át az egész agrár közigazgatást, de már egy tanácsadó céget bíztak meg a működés átvilágításával. Gondolom tök olcsón dolgoznak, és amit megspórolnak pl. a nyelvpótlékomon, annak sokszorosát odaadják nekik… Azt érzem, hogy ez az ország csak áll, és csodálkozik, hogy hogy jutahttunk ide. Mindenki fél a jövőtől, a bizonytalantól, és ezért a legtöbben megpróbálnak mindent a kis tarisznyájukba söprögetni, nem érdekli őket, hogy mi lesz a következménye, hogy hány embert taszítanak így kétségbeesésbe, nyomorba… Nem tudom, mi lesz itt?!
Még a véremben érzem a lelkesedés pulzálását, a jóleső izgalmat, amit 7 éve éreztem azon a decemberi napon, amikor a nyílt napon végleg elhatároztam, hogy erdőmérnök leszek. 5 évig tanultam, egyre jobban beleláttam, mit is választottam. De mindez egyre jobban ködbe vesző illúziónak tűnik…ez az évszázados múltra visszatekintő szakma, amit tönkretenni igyekszünk. Ki azzal, hogy ellene tesz, ki azzal, hogy nem tesz semmit.
Naiva vagyok? Biztosan. Keresem a helyem, és rá kell jönnöm, a bizonytalanság az, ami tönkretesz. Tudom, hogy egy ember élete során változnak a dolgok körülötte, ő is változik, semmi sem biztos, de hogy ennyire ne legyen hatásunk semmire…
Mindketten kiakadtunk, ez a hét csúcsszar volt, minden nap jött valami email, hogy tegnapelőttre szolgáltassunk már adatot erről-meg-arról, a Kedves a dolgát nem tudta csinálni, én meg szimplán kiakadtam. De megölelt, és a szemembe nézett: “megoldjuk, ketten majd kitalálunk valamit”. Mostanság egy cég alapításán dolgozik, majd látjuk, hogy alakulnak a dolgok, engem meg “bepalizott”, mert szakmérnöki képzésekről mutogatott papírosokat, én meg utánuk néztem, és asszem jelentkezem a kertépítő szakmérnökire. Szóval ha összejön, megint lehet beülni az iskolapadba. Csinálni kell valamit, a kezünkbe kell venni a dolgokat. Annyira szeretem Őt ezért, hogy nem dugja a fejét a homokba, hanem igyekszik tenni valamit. Majd látjuk. És ahogy ezeket leírom, már nem is vagyok annyira kétségbe esve. Mert megoldjuk, meg kell oldanunk, együtt.
szerdák egyike
2007 augusztus 22. | Szerző: Füleske
Csak csöndesként telnek a napok, és minden rendicsek. Hétvégén a Kedves anyukájánál voltunk. Voltak jó pillanatok, mint például amikor a Kedvessel dolgozgattunk a kertben, mert kéthetente azt is mi szoktuk csinálni…, node, ez annyira jó volt, mintha… azóval kettecskén munkálkodtunk, és már nagyon várom, hogy a saját kertünkben tegyük ugyanezt. Aztán volt, amikor fel tudtam volna robbani, még a Kedves is somolygott az orra alatt kínjában, hogy: így szedjük a barackot, meg úgy szedjük, és ezt ne, mert rohadt (épp volt rajta egy fél cm2 foltocska), hanem azt, hozd ide a létrát, meg a pici kutya tudja milyen ukászok hangzottak el, és arra gondoltam, hogy én olyan szerencsésnek hittem magam (és ezek szerint az is vagyok), mert anyáékkal már teljesen más a kapcsolatunk, a segítség nyújtás, tapasztalatok, terelgetés még megvan, de ez az óvodás stílus…brrr…és most akkó nesze neked anyósjelölt, irány vissza a kis csoportba! No mindegy, mert amúgy meg aranyos, próbál tanítgatni rétest csinálni, meg szilvásgombócot, mert ezek valahogy kimaradtak anya repertoárjából, bár az, hogy “veszel kb. ennyi lisztet”, és mutatja a tál alján a fehérséget, nekem kis kezdőnek nem mond sokat, de attól még nagyon kedves tőle. Szóval így vagyunk, voltunk Sümegen is, megnéztük a várat, meg a Lovagi játékokat, ettünk egy jót, haza jöttünk, elfáradtunk. És most is alig vonszolom magam, délután ha haza esünk, próbálok tevékenykedni, ami kisebb-nagyobb sikerrel megy is, de ha belegondolok, hogy mi lesz, ha nagy házunk lesz nagy kerttel, csivitelő gyerekekkel… Sebaj, majd akkor az feltölt. Amúgy komolyan, teljesen más elfáradni mondjuk gyomlálástól, sokkal, de sokkal jobb, mint így zsibbadtan üldögélni a romjaim felett. Mostmár lassan valami értelmeset is kéne ide írnom, mert mindig csak taglalom, hogy mi történt, oszt jó napot. De ez nem most lesz…
Oldal ajánlása emailben
X