Hétvége…

2008 február 25. | Szerző: Füleske |

Otthon voltunk, nálunk otthon a hétvégén, és olyan, de olyan gyorsan elszállt, hogy csak na, főleg, hogy ügyibár sokat is kell utazni. Disznóvágás volt, úgyhogy volt meló ezerrel, de mindeközben egy rakáson voltunk, jól éreztük magunkat. Csak olyan kevés volt!! Alig tudtunk beszélni egy pár szót, komoly dolgokról meg végképp nem. A legcikibb, ami ezt mutatja, hogy felmentünk a húgommal a padlásra valami könyvet kerestünk mindketten a félretett dobozok mélyén, és végül ottragadtunk, és kuksolva a félhomályban beszélgettünk igencsak húsbavágó dolgokról. Nincs minden rendben velük, és olyan rossz volt ezt hallani. Mert okés, hogy én hülye vagyok, de hogy már az ő fejében sem túl tiszta minden… Annyira becsülöm, hogy ki meri mondani, elmondja nekünk is. Csakhát ott is már minden szálában, szolgálati lakandi, bútorokat együtt vettek… Jaj, valami velünk nincs rendjén, a félelem, hogy hátha van jobb, hátha találok még jobbat? El kell gondolkodni dolgokon, igenis, ahogy tegnap olvastam Wass Albertnél, bátornak kell lenni végiggondolni a dolgokat, ott már nem szabad megfutamodni. Csak olyan nehéz….
Álmodtam szombatra virradóra. Este úgy feküdtem le, hogy duzzogtam, hogy megint mi baja a Kedvesnek, megint tök furán viselkedik. Miért nem tudja elmondani, ha baja van. Azt álmodtam, hogy szakítunk, és visszamegyek az exhez, de közben annyira rossz érzés, hogy nem is tudom, mit szeretnék igazán, és így most őt is becsaphatom. De mégis elmegyek hozzá, együtt vagyunk. Aztán valahol összetalálkozom a Kedvessel, látom távolról, Ő rám néz, azokkal az angyalian kék szemeivel, és belémhasít, hogy hogy lehettem ilyen marha, hogy felborítottam mindent. És ekkor felébredtem… Ránéztem a félhomályban, ott feküdt mellettem, velem, megnyugodtam… A fura, hogy nem most álmodtam először ezt, a múltkor még sírtam is álmomban, amikor rádöbbentem a végén, hogy Őt akarom. Álmok…
És mostanában sokat gondolkodtam dolgokon velünk kapcsolatban. Hogy görcsösen ragaszkodom dolgokhoz, mondjad már mi bajod, megkérdem tizenkettedszer is, Ő a plafonon, beszéljél velem… De hiszen itt két emberről van szó! Két emberről, akik alkalmazkodtnak egymáshoz. És Ő, ahhoz képest, hogy egyke gyerek volt, 8 évig egyedül élt, mennyit változott a kedvemért! Akkor igazán én is magamba kell nézzek. Hogy hogyan is viselkedik, amikor fáradt, és olyankor vegyem a lapot, és még ne fárasszam a hülyeségeimmel. Néha nem kell össze-vissza cserfeskednem, néha hallgatni is kell, és azt együtt is jó… Szóval sokat kell még tanulnom róla, megismernem belőle. És ez nem jelenti azt, hogy most megfutamodom, és meg se beszélünk semmit, csak azt, hogy nekem is jobban kell rá figyelnem, és nekem is alkalmazkodnom kell.
No, valami ilyesmi volt ez a hétvége, talán nem volt haszontalan, a sok disznóságon fölül, amit konyhakészre gyártottunk :).