Lopott gondolatok

2008 január 22. | Szerző: Füleske |

Kaptam egy emailt, sok képpel, és ezekkel a mondatokkal. Elovastam, aztán rohantam tovább, tettem a dolgom. A hétvégén autókázás közben aztán nézve a lenyuvó Napot, morfondírozva azon, hogy megint eltelt egy nap, egy nap az életemből, és “mit is tettem, volt-e értelme egyáltalán, mi lesz a jövő héten, mitől kell félnem, mit is kéne elvégeznem, de milyen jó, mert ez és ez vár rám…”, eszembe jutottak a sorok. Loptam őket, hangsúlyozom, de úgy gondoltam, megosztom mással is csorbítatlanul ezt a pár sort:

“Sokszor meg vagyunk arról gyõzõdve, hogy az életünk  jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az elsõ  gyerekünk, vagy  ha
megszületik a második.

Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert

a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz  és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnõnek.

 Folytatásként  kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljut.

 Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és  teljes életet élni, akkor mikor?

Mindig lesznek különbözõ nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék.

 Alfred Souza mondta:

„Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdõdni és az ehhez vezetõ úton mindig voltak megoldásra váró

akadályok: gúnyos megnemértettség, idõigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdõdik a valódi élet! Végül megértettem,hogy ezek az “akadályok ” a Valódi élet.”

Ha íly módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idõ nem vár senkire.

 És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdõdik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok…

Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az õszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot “elkezdeni”, mint ez a pillanat.

 

Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás.

 

Néhány ötlet mára:
-dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre
-szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás
-táncolj úgy, mintha senki se látna
Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre:

-sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét!

-sorold fel a világ 5 legutóbbi szépségkirálynõjét!

-sorolj fel 10 Nobel-díjast!

-sorold fel 5 Oscar díja színészt!

Hogy megy? Rosszul?  Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a

gyõzteseket elfelejtjük.

Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni:

-sorolj fel 3 jó tanárt, aki segített neked  azzá válni, aki lettél

-sorolj fel 3 barátot, aki a nehéz idõkben melletted állt -mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy

-sorolj fel 5 embert, akikkel szívesen töltöd az idõdet

 Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket Különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törõdnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben.

 Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz

tõle? Ki vagy te?

 Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínûleg nem vagy a  nagy- és közismert  hírességek egyike, de olyan ember vagy, aki miatt ezt az e-mailt körbeküldtem.

Jónéhány évvel ezelõtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta(akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdõdött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a gyõzelem reményében.A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jónéhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.

A többi 8 versenyzõ hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszfordult…mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak  be a célvonalon. A stadionban pedig a  nézõk felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

 

Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott gyõzelem . Az életben sokkal fontosabb másokat

gyõzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

 EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.

 Ezek a mondatok egyszerûek, maguktól értetõdõek és nincs nagy jelentõségük, de néha-néha nem árt elolvasni õket, ha egyébként tisztában is vagyunk mindezzel. Gyakran túlságosan elmerülünk abba, amit csinálunk… és közben elfelejtjük, miért is csináljuk……”