szimplán

2008 január 7. | Szerző: Füleske |

 Nagyon nincs miről írnom. Szerencsére lecsendesült a meló itt a cégnél, és amúgy sem sok minden történik velünk. Eltelt a hétvége, megint anyósjelöltnél. Picit törtem is a fejem azon, hogy miért is iritál kicsit ez az egész, és talán azért mert szívesen tölteném ezeket a napokat inkább a saját édesanyámmal? Azt hiszem ez a titok nyitja. Hogy olyan jó lenne vele is ennyi időt tölteni, de nem lehet… És ezért bosszant világnak, amikor olyan arcot vág az ónos eső láttán, mintha kitört volna a Vezúv, és Nápoly helyett Tapolca utcáin hömpölyögne a láva… Mert olyat vág, hogy most uramistenmilesz. Hát semmi, de jobb tuti nem lesz attól, hogy kesereg, hogy nagyonvigyázzunkám. Mert anya úgy hiányzik. Persze apa is. Nagyon. De béka bekap, nagy levegő, lenyel. Ez az élet rendje.
Fáradt vagyok, tegnap sokáig fenn voltunk. A fejem is fáj. De most szakmázás van ezerrel, új erdőtörvénytervezet véleményezés, vezetőség buksiját összedukta, és a Kedves nélkül nincs kedvem hazamenni. Ja, mondjuk lehet, hogy nem is lenne életbiztosítás, ugyanis reggel is vagy háromszor akkorát estem volna, mint a tanyai lavór, ha nem fogja a kezem. Senki rá se bojszint a jégre. Bocs a kevés kivételtől. A posta előtt is ekkorát tanyált egy lányka, hogy égnek dobálta a lábait, ami csak éppen-miniszoknyája miatt volt elég kellemetlen… Sebaj, majd begipszelik. Jó pézé’… Most keserűnek tűnök, pedig nem is vagyok. Csak a fejem fáj, meg a lábam fázik. Meg pisilni is kell. No, szép sorjában orvosolom, hátha jobb lesz: WC, csizma, algopyryn. És vad telefonálásba kezdek, hogy legalább emberi kapcsolataim szépen virágozzanak!