Téma megint, remélem lassan utoljára

2007 november 5. | Szerző: Füleske |

 Megint eltelt egy hétvége, ráadásul egy hosszú, nem otthon, hanem a Kedves anyukájánál. És már annyiszor leírtam, írhatnám újra mindazt a sok apró hülyeséget, amit éreztem, ami munkál bennem nála, ellene, és nem értem igazán. Miért nehezítem meg saját magamnak? Miért olyan bosszantó ez a sok apróság, hogy aztán mint ezernyi kis bántó tüskét hordozzam, mint szuvenírt folyton elővegyem, és ne tudjak emiatt megbékélni dolgokkal? Mert anya is biztosan mondja, hogy vegyek fel sapkát, de olyankor nem akarok felrobbanni, vagy már nem mondja? Nem vagyok gyerek, na, ha néha jó is ebben szerepben tetszelegni, de nem szeretem, ha annak kezelnek. Mert kicsit fúj a szél, miért ne mehetnénk megnézni a várat “Jaj, ne menjetek, megfáztok…”, és miért kell ezt személyes támadásnak vennem, amikor csak félt, és a Kedves nem is szól semmit, hanem felöltözünk, és megyünk, megnézzük a várat. Miért kell a plafonon lennem, ha kitakarítja a tengerimalacom terráriumát, hiszen csak segíteni akar, de én is meg tudom csinálni, és én szeretném, mert én vállaltam érte felelősséget! Majd a gyereket is kiveszi a kezemből? Annyira nagy barom vagyok!! Hiszen ezek miatt az érzések miatt olyan lelkiismeret furdalásom van, és félek, hogy a Kedves megérzi, és ezt igazán nem szeretném! Miért nem tudom őt úgy igazán szeretni? A múltkor itt nálunk reggeli készítés közben rámnézett, és azt mondta, hogy úgy szeret. És én csak álltam, mosolyogtam rá, de nem tudtam megszólalni, hogy viszonozzam ezt a vallomást. Talán majd idővel? A sok baromság majd kitörlődik a fejemből, és felnőtt mód tudom kezelni az anyós-menny viszonyt? Remélem.