Piaf

2007 augusztus 24. | Szerző: Füleske |

Kritika. Filmkritika, most spéciel. Szerintem ez nagyon szubjektív dolog, mert ami már érzéseket vált ki emberekből, az támaszkodik az emberre magára, eszére, szívére, múltjára, ízlésére, gondolataira. De valakik úgy gondolják, mert kritikusok, akkor most megmondják a tutit, mert az aztán úgy van ám, lehet olvasni, és elhinni. Nem is szeretem olvasni, főleg a film előtt nem. Bár valamit tudni róla nem árt, mert különben lehet, hogy egy nagyon értékes, de kevésbé kampányolt filmre fel se figyel az ember, szóval, el kell ismernem, előnye is lehet, na. De a lényeg. Nagyon szeretem a filmeket. Sopronban volt a városi mozinak egy kisterme, ahol nem csak a csimmbumm filmeket, nagy neveket vetítették. Persze, azokból is van, amit érdemes megnézni, de most úgy hiányzik az a kisterem a filmjeivel, amik nem csak addig tartottak az ember fejében, amíg kilépett a terem küszöbén. Ebben a városban csak plazamozi van. És valahogyan förtelmesen válogatnak. Úgyhogy összesen ez alatt az egy év alatt négyszer voltam moziban kb., hát ennyire. Pedig előtte, volt hónap, hogy nem telt el hét mozi nélkül… De nagy a körítés, igaz :)? Kedvesem anyukájával elmentünk náluk a félig nyugdíjas klubbal egy vetítésre. A Piaf című filmre. Úgy ittam a képeket magamba, mint sivatagban vizet a teve. És nekem nagyon tetszett, nagyon. Most olvasva a kritikusokat, nagyot röhögtem. Mert az egyik kiemeli, hogy a főszereplő hölgy játéka vitte hátán az egészet, és milyen pocsék rendezés volt, a másik lefikázta a színésznőt, mondván, életet nem lehelt a figurába… Ki érti ezt? Én csak azt tudom, hogy két órát ültem végig úgy, hogy eszembe se jutott fészkelődni, lekötött, élveztem a filmet, zenét, figyeltem egy csillogó, de annál szomorúbb életet leperegni.És a zárójelenet… Az énekesnő halálos ágyán feküdt, majd felcsendült a Non, je ne regrette rien című dal, ahogy nagy betegen előadja a színpadon, és szinte megállt minden körülöttem, a lélegzetem bennakadt, és az eddig visszatartott könnyek (mert az olyan ciki) csak folytak le az arcomon… nem hosszú a dal, vége szakadt… és mindenki csak ült egy helyben a sötétben, senki nem mozdult, majd elindultak a betűk fel a plafonig, majd véget értek, és az emberek csak akkor kezdtek szedelőzködni… szóval nem voltam érzéseimmel egyedül… Ennyit nektek kritikusok, valamit csak szívvel kell és lehet megérzeni…