Nagy sóhaj… Régóta készültem erre, és most végre itt
ülök, és gépelem ezt a hozzászólást. Készültem rá, hogy összegezzem a
dolgaimat, a kis életemet, aztán hirtelen kaptam egy nagy, fájó pofont, és így
még nagyobb apropót kapott, hogy végre végiggondoljak ezt-azt. Őszinte leszek,
vártam. Vártam, hogy tökéletes kis életemben mikor kapok már egy leckét, hiszen
olyan nincs, hogy minden sikerül. Pedig egy ideig úgy tűnt. Sajnos túl rövid
ideig.
Lassan másfél éve vagyunk házasok, és mielőtt bárki megijedne, nem velünk van a
gond. Majdnem egy éve írtam utoljára, és a helyzet szerencsére változatlan.
Nagyon jól vagyunk, a mindennapjaink tele vannak szerelemmel-szeretettel. A
munka sajnos egyre rosszabb, csak nem akar pozitív irányba fordulni ennek a kis
országnak a hajója, és a közigazgatás amúgy is mindig fekete bárány. Viselnénk
is emelt fővel a megszorítást, nehézségeket, ha azt látnánk, mindez előre
mutató, de sajnos nem ezt tapasztaljuk. Azért még megy a küzdelem.
A házunk is elkezdett épülni végre tavaly ősszel, és a födémig készen is van, a
tetővel kezdenek idén, remélem minél hamarabb. Ha minden igaz, nyár közepére
készen lesz, így nyár végén-ősszel költözünk, nagyon remélem! Biztos nem lesz
egyszerű, hiszen nemsoká szép nagy kölcsönt kell majd felvenni, szóval még felelősség-teljesebben
kell majd költekezni, élni a pénzünkkel. Kihívások, de megéri, hiszen végre
majd kertes házba költözhetünk!
Nagy vonalakban így állunk. És novemberben elhatároztuk, hogy ahogy eddig is
szó volt róla, 2011-ben baba-program indul!!! De hát mit számít már egy
hónap… a decemberi nagy ünnepvárásban, készülődésben megfogant a kisbabánk.
El se mertem hinni, hiszen jól felkészültem, és elolvastam mindenfélét:
tippeket, fogásokat, statisztikát, és elég kicsi azért az esélye, hogy az első
próbálkozós hónapban sikerrel járjon az ember fia-lánya. De sikerült,
szilveszterkor már egy két csíkos tesztre koccinthattunk! De jött a január…
Az első orvosi vizsgálaton még minden rendben volt, és a doktor mosolyogva
gratulált a szép kismamának. Aztán jött egy kis vérzés, és ezt követően három
hétig 3-4 naponta ultrahang vizsgálat, hogy hátha mégis nőtt valamit, hátha
mégis látunk szívhangot. De nem láttunk…az utolsó alkalommal, pedig már a
petezsák is elkezdett deformálódni. Akkor már betöltöttem a 9. hetet.
Szeptember elején született volna a kisbabánk. Ki lett számolva minden, óramű
pontossággal :), ezen előtte sokat nevettünk, hogy milyen jól kiterveltük. De
január 25-én a kórházban 15 perc alatt már újra csak egyedül voltam a testemben.
Még épphogy ismerkedtem volna a helyzettel, felfogtam volna, hogy anya leszek,
amikor ott feküdtem egy csupa vér lepedőn…
Elhangoznak ilyenkor, hogy még fiatalok vagyunk, nem késtünk le semmiről,
sajnos minden 5. terhesség így végződik, biztosan nem volt egészséges, a
természet jobban tudja, satöbbi. Vigasztalónak szánják, de annak, aki átéli,
sajnos nem jelent vigaszt. Csak a csöndes napok, az elsírt könnyek, és a lassú
megnyugvás, hogy talán legközelebb tényleg minden rendben lesz, és jövőre
ilyenkor már ringathatom a mi pici gyermekünket. És belegondolok, hogy milyen
lehet másnak, és hálát adok, mert egyelőre csak ennyire gyötört meg az élet. Én
csak 3 hónapig keltem-feküdtem a baba-projekttel, de milyen lehet évekig,
lombikprogramokkal az ember háta mögött újra és újra csak remélni? Szóval hálát
adok, és remélek! De megfogadtam, a következőt megpróbálom lazábban venni, nem
idegeskedni, nem számolgatni, kiélvezni. Sajnos egy ilyen elmaradt vetélés után
még nem vizsgálják meg az embert, hogy mi lehetett az ok, csak várják, hogy
majd a következő rendben lesz, de sajnos azért olvastam olyanról, akinél ez nem
így van, szóval megpróbálok nem erre gondolni, és hinni, hogy amúgy minden
rendben van velem.
Hétfőtől újra dolgozom, 2 hetet töltöttem itthon. Belerázódunk a régi
kerékvágásba, és remélem odabenn is felveszi újra a ritmust a testem. Jön a
tavasz, a megújulás, kicsit szeretnék újra formába lendülni, sportolni. Aztán
meglátjuk, mikor lehet újra próbálkozni.