Eltelt fél év…

2010 március 5. | Szerző: Füleske |

 Eltelt fél év, igen. Visszanézve nagyon gyorsan elrohant, és mégis olyan, mintha az esküvő fényévekkel ezelőtt lett volna. Még mindig olyan emlék, amivel kapcsolatban ha nem lennének fényképek, és egyéb “bizonyítékok”, győzködnöm kéne magam, hogy tényleg megtörtént. Mert nagyon fura, hogy én már ezen túl vagyok, ez az élmény már megadatott nekem ebben az életben. Mintha nem is velem történt volna… Nézem a képeket és nagyon jó lenne még egyszer átélni :).
Hogy milyen azóta az életünk? Kösz GD, hogy ilyen hűséges vagy, és be-benézel hozzám, ez is késztetett arra, hogy egy kis összefoglalót írjak az elmúlt hónapokról. Íme:
Egy jó kis nászúttal kezdődött, két hét Görögország egy kisebb szigetén, Zakinthoson. Ami jól sikerült, pihentünk, csavarogtunk, de nem hazudtoltuk meg magunkat, olyan volt, amilyenre számítottam. Ha újra tervezhetném, nem ide mennénk… 🙂 Mert két hétre túl kicsi volt a sziget, nem vagyunk azok a parton döglős fajták, na. A repülés jó kis élmény volt, én még nem repültem, és ráadásul a gépen az a meglepetés várt bennünket, hogy bemehettünk a pilótafülkébe nászajándékul. A kapitány pedig olyan rendes volt, hogy végig ott maradhattunk a leszállásig. Az idő már így szeptemberben nem volt az a rekkenő, így a kocsikázás, sétálás ideális volt, fürdeni azért néha már kicsit felhős volt. Viszont a tenger nagyon szép volt, láttuk a hajóroncs öblöt hihetetlenül fehér homokjával, a lehetetlen magas sziklafalakat, ahogy bátran a mélykék tengerbe szakadtak, kikelő, és az életet adó tenger felé igyekvő tengeri teknősbébiket, Porto Vromi szűk kikötőjét, a leégett hegyoldalakat, ettünk húsos pitét a Keri kilátónál, sült halat a homokos tengerparti étteremben, robogóztunk a part menti szerpentineken, és eljutottunk szinte a sziget minden szegletébe kis piros bérelt Hyundaijunkkal. Jó volt, a miénk volt…
Aztán haza kellett jönni… És jött a feketeleves. Ugyanis azon a hétvégén anyóspajtás lábát törte két helyen is, műteni kellett. Öt teljes hetet töltöttünk édes hármasban november elejéig 42 négyzetméternyi panelunk meghittségében. Ezt azt hiszem nem kell ragozni tovább. Közben megjött az ítéletem is :): mivel házasságra lépésünkkel egyidőben a Kedvesből férjurammá előlépett személy a munkahelyünkön is előléptetést kapott, nekem az összeférhetetlenség miatt gyorsan el kellett hagynom az igazgatóság fedélzetét, így október végétől a társigazgatóság berkeiben tevékenykedem. Fájt az az időszak. Az otthonunkban nem lehettünk egészen otthon, nem volt vita, vagy bármi, de mégsem lehettünk egészen otthon, hogy anyós is ott volt. Mindent hozzá igazítottunk, ami tudom, hogy egy gyerek esetében is így van, node az azért egészen más, úgy gondolom. És fájt, hogy a jól megszokott embereket, feladatokat, környezetet le kell cserélnem egy újra, mégha nem is teljesen idegen mindenki, és a munkahely csak a szomszéd lépcsőházban is van. Eddig se túl sok közöm volt választott szakmámhoz, csak papíron láttam erdőt nap, mint nap, de mostantól… Az első pár hónap csöndesen telt, de január óta beindult a nagyüzem, újítom az őstermelői igazolványok tömkelegét, és megpróbálok válaszolni az ügyes-bajos kérdések halmazára, ha tudok. Mostmár egyre többre tudok. De ez az egésznapos ügyfelezés nem az én asztalom, estére nagyon el lehet fáradni az állandó mosolygásban. Szóval nem annyira vagyok elégedett a munkámmal. De a pénz nagy úr, a félelem meg még nagyobb. Mert nem vagyok túl bátor egy nő, az biztos. És nem vagyok karrierista sem, így maradok egyhelyben, és várom, hogy végre elkezdhessem, elkezdhessük építeni azt a karriert, emiről tényleg álmodom. A Kedves türelmet kért tőlem, mert házikót építünk, és akkor kimenekít innen, azt ígérte jövőre már babázhatunk. Hát nagyon remélem, tényleg így lesz!
A napok pedig telnek, nagyon gyorsan egymás után, fel sem eszmélek, és eltelt egy hét. Túl rövidek, hogy bármit is kezdjek velük, csak a napi rutin, és már kezdődik is egy új. De egyelőre nem fásultan mondom ezt. Egy nagyon rendes, fiatal kollégával húzzuk az igát a melóhelyen, így legalább nem vagyok tök egyedül, van egy sorstársam. Itthon pedig nagyon jól mennek a dolgok. Megvagyunk, teszünk-veszünk, jövünk-megyünk, és éljük azt a bizonyos házaséletet. Ha őszinte akarok lenni, sokban nem változott az életünk, hogy házasok lettünk, mármint a kettönk élete, viszonya. Amúgy meg, mint már fentebb írtam, jócskán feborult a munka miatt. Ő is sokkal elfoglaltabb, komolyabb, és bosszantóbb dolgok foglalkoztatják. Küzd a nagy magyar valóság ellen, a közigatás léket kapott hajóján. Én meg csak hallgatom, és próbálom nyugtatni. Hogy külön munkahelyre kerültünk, talán jobb így most. De nem a munkában jelentkező konfliktusok miatt, hanem mert így végre nem kell látnom az exet. Gyerekesnek tűnhet, de hogy nem kell vele nap, mint nap szembesülnöm, meg a dolgaival, nyugodtabb vagyok. Miről nem írtam még? Sikerült Twilight fanná lennem az elmúlt hónapokban, nagy élvezettel olvastam el mindhárom könyvet, kissé kritikusabban fogadtam a két filmet, de úgy egészében nagyon szeretem a történetet. Mint egy tinilány, de azért szerencsére a kór lefolyása annak elenére, hogy elég heveny volt, mostanra várakozó álláspontra helyezkedett :). Nagyon várom a 3. filmet, és a 4. könyvet magyarul.
Dióhéjban ennyi. 🙂