Év vége

2009 január 5. | Szerző: Füleske |

 




Olyan különös, hogy mire, hogyan, miről emlékezünk, nem? Tudom, sokat emlegetem a múltat, talán ez a jövőtől való félelmemből fakad. De ez vagyok én. Szóval, emlékszel még az első szerelmes érintésre, mely érzékeid őrületbe kergette, nem is kellett semminek történnie igazán a csodához? Hogy egy dalról jusson ez eszembe, és jobban emlékezzek rá, mint arra az első éjszakára, amikor igazán együtt voltam egy fiúval. És az első csók, lehet nem is a legelső, de mégis ajkamon érzem érintését, megborzongok behunyva a szemem arra a csiklandós pillanatra gondolva, pedig a fiú talán már a nevemre sem emlékszik. Ilyesmik jutnak most eszembe, mert éppen nagyon ráérek.

Amikor tanulni kéne, az ember mindig nagyon ráér 🙂 … Meg amúgy is kényszer pihenőre vagyok ítélve, nem úsztam meg a táppénz szépségeit: két és fél év után ezt is ki kell próbálni. Persze, ha nagyon tiltakoztam volna…

Az ünnepek két hete nagyon gyorsan eltelt, de jó volt végre kiszakadni. És már azt hiszem nagyon hiányozna ez az állandó utazás, annak ellenére, hogy folyton ezt szidom. Ugyanis most sem telhetett volna másképp a karácsony, minthogy megtegyünk egy pár száz kilométert. Már 23-án elmentünk a Kedves anyukájához, miután én hétfőn Kecskeméten három tárgyból is levizsgáztam. Nem kell ám megijedni, azért túléltem valahogyan. Két napot töltöttünk el csendeskén, pihenéssel, főzőcskézve. Most már mivel tudtam mire számítsak, nem viselt meg annyira szenteste ez a „program”, hogy ugyanúgy zajlódjon le ez az este is, mint bármelyik másik az évben, csak fehér abrosszal, porcelán étkészlettel. De be kell valljam, már alig vártam, hogy hazaérjünk, és ez nem szép tőlem. És az is olyan rövid idő volt, de nem vagyok telhetetlen! Beszélgettünk, játszottunk, főztünk, vendégsereget fogadtunk, zajlott az élet, hozott sok minden a fa alá a Jézuska. Így telt a Karácsony, felemásan, próbáltunk mindenkinek a kedvére tenni. Aztán hazajöttünk, pihenni, dolgozni egy-két napot, hogy megint mehessünk valahová 🙂. Ugyanis a Szilvesztert Kőszegen töltöttük. És megint csak azt kell mondjam, nagyon rövid volt, mert ez a város gyönyörű. 30-án érkeztünk, sajnos már sötétben, és kemény fagyban. De ez nem szegte kedvünk, jól felöltözve nekivágtunk a nem túl nagy, de annál csodálatosabb belvárosnak. Keresztbe-kasul bejártuk, az ünnepi fények még varázslatosabbá tették a kis utcákat, ódon falakat, összebújva bolyongtunk keresve a szélvédettebb zugokat. Végül, amikor már eléggé átfáztunk, forralt borral és egy finom vacsorával melengettünk magunkat. A szobánk srégan a Jurisics-várra nézett, vastag falai közt pihentük ki az utazást. Másnap még a Nap is kisütött néha-néha, bár a fagy nem engedett, ahogyan bejártuk a Kálvária-hegyet, eljutottunk az Óház-kilátóhoz, és a Hétvezér forrástól nem messze megtaláltuk aznapi harmadik geoládánkat. Nagyon szép túrát tettünk, csak jól sikerült átfázni. Szilveszter éjszakája így nem tartott számunkra túl hosszan, egy hangulatos vendéglőben vacsoráztunk, hallgattuk az egyszemélyes „zenekart”, többet is táncoltunk volna, ha a helyi közönség nem a mulatós-lakodalmas nótákat kérte volna olyan nagy előszeretettel folyton. Másnap már éreztem én, hogy baj lesz, de hát ott voltunk a Kőszegi-hegység lábánál, nem lehetett még haza indulni, nem igaz? Az Írottkőre indultunk el Velemből. Autóval szerettünk volna egy darabig eljutni, hogy ne kelljen annyit gyalogolni, de aztán annyira síkos lett az út az első 500 méteren, hogy lábbuszra váltottunk. Felkapaszkodtunk a Szent-Vid kápolnához, majd onnan az Asztal-kőhöz, érintve a Szénégetők forrását, és az Apostolok fáját, begyűjtve a geoládákat, és szépen mentünk fel, egyre feljebb az Írottkőre. Ahogy emelkedtünk, egyre nagyobb lett a hó, és a zúzmara is a fákon, a Nap megragyogtatta a tájat, az ég lehetetlen kékben játszott, és ezért,no ezért a látványért megérte megbetegedni, én azt mondom, mert olyan volt, mintha tündérországba csöppentünk volna. Az utolsó szakaszt már elég nehezen, de legyűrtük, a kilátóból pedig a jégországgá fagyott határ tárult a szemünk elé. Lefelé sokkal gyorsabban haladtunk, hogy aztán sajnálkozva hazainduljunk. Azt mondják, az ember azt csinálja az évben, amit az első nap, hát ha ennyi minden szépség történik majd velünk, akkor nagyon szép évünk lesz. Azt viszont remélem, hogy ez a babona a hazaérkezést követő lázas éjszakára már nem vonatkozik. Jól rá is ijesztettem a Kedvesre, hogy már az ügyelet számát is kiírta, de felhívni nem kellett, egy erős lázcsillapító megoldotta a dolgot. Azóta pedig többé-kevésbé vízszintben töltöm az újévet, kicsit kezdem is unni, főleg, hogy vizsgáznom is kellett volna már Kecskeméten.