alkony

2008 október 18. | Szerző: Füleske |

 Gyönyörű az ég. Az egész narancsban játszik, de ez a milliónyi árnyalat szinte hihetetlen, leírhatatlan. Milliméterről-milliméterre más.
Rám sötétedik lassan. És a sok narancsból, padlizsánlilából kék lesz, sötétkék, apró gyémántokkal tarkítva. Az álmok hona…
Olyan fura ez, nem? Hogy egyszer csak megszűnik az ember gyereknek lenni, és észre sem veszi. Pedig talán csak egy pillanat volt a változás, csak addig tartott, mégis ég és föld helyet cseréltek, és mindez teljesen észrevétlenül történt. És mit is jelent felnőttnek lenni? Háztartást vezetni, hivatalba járni, felelősséget vállalni, gondoskodni? Mindezt teljesen máshogy képzeltem gyerekként, azt hittem sok minden sokkal egyértelműbb, egyszerűbb.
Zajlanak a hétköznapok. A héten nem volt kedvem és erőm délutánonként megváltani a világot, egyszerűen csak leültem, és gyöngyállatkákat fűztem, hiszen ki tudja mennyi időm lesz karácsony előtt, de most volt, kerítettem. Így aztán a lakást a kosz be akarta kebelezni, úgyhogy ma takarítottam, kisuvickoltam a Mókuslakot. Munkanap lett volna ma, de megkaptuk ajándékba ezt a napot, úgyhogy már reggeltől foghattam a porrongyot :). A Kedves elment az anyukájához reggel. Nem volt kedvem menni, így igen, kövezzetek meg, a takarítás ürügynek sem volt utolsó. Jó most kicsit magamban lenni. Annak ellenére, hogy már várom haza a Kedvest. Emberfüggő vagyok, igen, ez van. Nekem mindig kell legyen a közelemben valaki, akit szeretek, mert különben a lelkem vízért kiállt a szeretetlenség sivatagában.
Sötét lett, megjelentek az első csillagok. Sokszor úgy érzem, hogy keresek valamit. Igen, nagy valószínűséggel magamat, amit röpke 25 évem alatt nem sikerült megtalálnom teljesen. Találnom kéne valamit, amiben kiteljesedhetek, ami elégedettséggel tölt el. Vagy egy ilyen örök elégedetlennek nincs ilyen? Annyi kérdés van folyton bennem, a legegyszerűbb dolgokkal kapcsolatban is. Ezekről a dolgokról hittem gyerekként, hogy majd bennem lesznek az egyértemű válaszok. De most is az a bizonytalan, riadt gyerek vagyok belül sokszor, akinek abban a röpke, de fontos pillanatban, amikor felnőtté lettem, el kellett volna tűnnie, örökre.