Ez van…. de mi lesz….

2008 szeptember 8. | Szerző: Füleske |

Én ezt nem igazán értem. Múlt héten még semmi baj sem volt, hét elején, erre hétvégére…Mindenféle eshetőséget próbálok végiggondolni, de nem tudom, mikor vagyok önző, elfogult, vagy mikor gondolom jól.
Szóval csütörtökön is egy jó hosszú beszélgetést folytattunk, aminek egy-két lényeges momentuma, hogy közölte, hogy Ő nem akarja rámerőltetni az akaratát, mindezt arra mondta, hogy mi van, ha én most kisétálok. Meg megvonta a vállát. Ettől ki tudnék rohanni a világból. Hát ennyi vagyok, egy vállrándítás? Hogy Ő már nem tud mit tenni, nem igaz, hogy 2 éve nem tudom az Ő múltját elfogadni. Hogy engem zavarnak dolgok, hát szóljak vissza. Igazán nem érti, mi a gond, min problémázok. És amúgy is hagyjam már békén, mert hulla fáradt, és ezekből a beszélgetésekből már halál elege van. Amúgy tényleg fáradt, és ezért gondolom, hogy elvetettem a sulykot. De ha nem mondom, akkor meg bennem gyűlik fel minden. De nem lehet vele megbeszélni, azonnal a plafonon van, úgy hogy lehet higgadtan megbeszélni valamit? De hogy lehet egy vállrándítással elintézni, ennyire nem vagyok fontos, ennyit jelent, hogy ott vagyok, erre alapozzak egy életre szóló házasságot, hogy így is jó, meg úgy is jó?!!? Aztán szombaton megint összetűztünk, és akkor kibukott belőle, hogy Ő milyen hulla fáradt, és beteg is, és (hazamentünk hétvégén hozzájuk) otthon anyukája rosszkedvét kell elviselnie, itthon meg én támadom le egy 12 órás munkanap után, hát vele ki foglalkozik? Úgy gondolom, igaza van. Csakhogy bármikor előhozakodtam a dologgal, teljesen ugyanígy reagált, ha fáradt volt, ha nem. És nem érzi, hogy annyi elég lenne a kis lelkemnek, hogy hozzám bújik, megölel, és közli, hogy engem szeret, és ne foglalkozzak az exszel, mert én neki mindennél többet jelentek, hiszen egy életre tervezünk, együtt, kéz a kézben, és nem érdekes semmi más. Ehelyett vállvonás, „nem akarom ráderőltetni az akaratom, mert azt én se szeretném”. Túlreagálom, mondjátok, túlreagálom, de valami egy kicsit megroppant bennem? Lehet, hogy sokat várok tőle, hogy nincs semmi baj velünk, csak kéne ebben a nagy rohanásban egy kis türelem? És hogy hogy lendüljek túl ezen az egészen? És később meg fogjuk tudni beszélni a problémáinkat?
Most kivárok, zajlódjon le ez a sűrű időszak, hátha lesz időnk egymásra. Úgy szeretném, egyszer Ő kezdeményezne beszélgetést, ha egyszer sikerülne minden ingerültség nélkül beszélgetni, ha egyszer nem az exet pártolná ki, hanem nekem adna igazat. Úgy szeretném a sok apró megjegyzést, felhangzó nevetést nem magamra venni az extől, csak elsétálni mellette, megrázni magam, és tudni biztosan mindent, amit biztosan kell tudnom….